Kezdőlap > Közélet > Szingapúr – a trópusi hangulatok városa

Szingapúr – a trópusi hangulatok városa

2018. augusztus 11. szombat, 11:50 Nácsa János Közélet
PDF
Éltető eső, méghozzá az apokaliptikus típusból, embertelennek tűnő, mégis otthonos lakótömbök, a nép által támogatott rendőrségi szigor. Nevezhetném az ellentmondások országának is Szingapúrt, de akkor szélsőségesen európai gondolkodású lennék. Magam sem tudtam ugyanis ellent mondani a szépségének, változatos kultúrájának, modernitásának. Egy hónapot töltöttem ezen a bámulatos szigeten, és sokat tanultam tőle. (Fotók: Nácsa János, - a képen a helyi parlament épülete látható)

Távol Európától

Európa egy távoli, egzotikus hely, amelynek kultúrája, épített és természeti környezete lenyűgözi az emberiség Európán kívüli részét. Ezt tapasztalhattam meg a Szingapúr-Changi repülőtéren, ahol egy Közép-Európával foglalkozó kiállítás volt látható az egyik terminálon. Első ázsiai utam alkalmával tehát megtekinthettem a papírból készült Lánchidat néhány osztrák, lengyel, cseh és szlovák nevezetességgel együtt. A repülőtéren ezen kívül is volt számos látnivaló a lepkeháztól a mozgó szobrokig, s rengeteg étterem, kávézó, ajándékbolt és mindenféle butik várta az utazóközönséget. Valóban változatosan és kulturált körülmények között lehet itt eltölteni az átszállásra szánt időt, nem véletlen tehát, hogy évek óta a Szingapúr-Changi repülőtér nyeri a Legjobb repülőtér címet a szavazásokon.


Lánchíd a reptéren

2018 májusának utolsó hetében érkeztünk Szingapúrba családostól, mert a feleségem elnyert egy oktatásfejlesztési pályázatot, aminek keretében egy hónapot töltött az egyik szingapúri egyetemen. Tartott órát is, de elsődleges feladata az volt, hogy interjúkat készítsen a tanárokkal. Szingapúr a PISA-felmérés (nemzetközi tanulói teljesítménymérés programja) első helyét szokta elérni világszinten, így volt mit tanulmányozni a helyszínen. Érdekesség, hogy Finnország, ahol most élünk, Európában szokott az élen végezni. A két iskolarendszer, a tanuláshoz és tanításhoz való hozzáállás jelentősen különbözik egymástól, de ez a feleségem témája, nem az enyém. Mi a fiaimmal lazulni mentünk a szigetre.

A szigetország tulajdonképp egy városállam, mert a körülbelül 5 millió 800 ezer fős ország alig nagyobb területen fekszik, mint Budapest. Helsinkiből, ahonnan indultunk, 10 óra 37 perc az út Szingapúrig, de, ha a beszállás és a kiszállás maceráját is belevesszük, akkor kb. 11 órát ültünk a repülőn. Éjfél előtt nem sokkal szálltunk fel és egy gyors vacsora után már be is sötétítették a gépet, elvileg alvásidő volt. Akinek nem jött álom a szemére, az nézhetett valami filmet az előtte lévő ülés hátuljába szerelt monitoron. Ezen a képernyőn látható volt egy térkép is, ami az épp aktuális helyünket mutatta a Földgolyón. Kis kapcsolgatás után egy alsó kamera képe szintén láthatóvá vált. Ezt a szerkezetet feltehetően a repülőgép aljára szerelték, hogy közvetítse az alant elsuhanó tájat az erősebb idegzetűek számára. Én szörfözgettem csöppet a filmek, zenék, játékok és kamerák között, majd elszenderültem. Két-három óra elteltével ébredtem fel a még mindig sötét gépen, mellettem, az ablak felőli székben a kisebbik fiam aludt, a folyosó felé pedig egy idős, ausztrál hölgy zárta el a kijáratot a WC felé. Nem tudtam mozdulni, ezért megnéztem a térképen, merre járunk épp. Pontosan Kabul fölött repültünk, a folyton forrongó Afganisztán légterében. Gyorsan az alsó kamerára kapcsoltam, de házak és utcák helyett csak sivatagot láttam. Eszembe jutott, hogy ezt a reménytelen, világossárga poklot láthatták az elmúlt évtizedekben azok, akik épp bombákat igyekeztek szórni a vidékre. Nem nagyon volt kedvem ezen gondolkodni és csak reméltem, hogy alattunk sem töri senki a fejét azon, hogy leszedje valamivel a gépüket, így kikapcsoltam a monitort és alvást erőltettem magamra. Következő alkalommal már Banglades fölött ébredtem – Indiát simán átaludtam –, ami kicsivel megnyugtatóbb volt és egy reggeli, valamint pár ezer kilométer után simán landoltunk Szingapúrban.

A cég, akiktől a szállást béreltük, kisbuszt küldött értünk, ahová bepakoltuk a bőröndjeinket és még mi is elfértünk kényelmesen. Szingapúrban a brit gyarmati örökség részeként baloldali közlekedés van, ami számomra furcsa és egy kicsit félelmetes is volt. Soha nem jártam még olyan országban, ahol ilyen rendszerben haladtak a járművek, s bár a közlekedési szabályokat láthatóan igyekeztek betartani a népek, a sok robogó és a nyitott platós, zsúfolásig telt munkásszállító teherautók látványa zsibbasztó volt. Szállásunk egy toronyház 17. emeletén volt, kilátással a helyi gyorsvasút állomására. Szerencsére a hangszigetelést tökéletesen oldották meg, így nem jelentett problémát, hogy egy közlekedési csomópont szomszédságában laktunk.


Kilátás szállásunk ablakából

Toronyházakból a helyhiány miatt egyébként sincs hiány Szingapúrban. Csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak, hogy családi házban lakjanak, de ők is jó szorosan épített luxusvityillókban tengetik az életüket. Mindenki másnak ott vannak a felhőkarcolók, amik néhol szép rendben, néhol óriási káoszban nőttek ki a földből mindenhol, amerre a szem ellát. Először szörnyülködtem ezen a legó labirintuson, de aztán jobban megismerve a helyet rájöttem, hogy a helyiek a legtöbbet hozták ki az adottságokból. A mostanában épült házakhoz tartozott úszómedence – a miénkhez is –, sok helyen volt biztonsági őrzés, a légkondicionálás mindenhol alap, a liftek működnek, az épületek közötti parkokat gondosan karbantartják. Ha arra gondolok, hogy Ázsiában mennyien nyomorognak embertelen körülmények között, akkor ezek a szingapúri lakótelepek máris mennyországnak néznek ki. Talán még a borsodi, dél-baranyai, sőt, a pécs-külvárosi telepek lakói is szívesen beköltöznének akár a 17. emeletre is.

Tömeg, hőség, béke

A hatalmas tömeget nem sikerült megszoknom. Nem tájékozódom valami jól, de úgy, hogy a tereptárgyakat folyamatosan emberek takarják el, teljesen el vagyok veszve. Bolyongtam eleget az egy hónap alatt a városban, de a bevásárlóközpontokban is. Volt, ahol szagok alapján tájékozódtam, idővel megtanultam, hogy a közeli bevásárlóközpont hányadik emeletén főznek levest, hol van a pékség, merre fűszerezik durván a húst. Csak beleszagoltam a levegőbe és már tudtam is, melyik szinten téblábolok.

Legfélelmetesebb élményünk a Kis-Indiának nevezett városrész egyik hatalmas áruházában volt. Többen ajánlották, hogy oda érdemes elmenni, mert óriási árubőség van. Ez tényleg igaz, viszont úgy tűnt, hogy az egész város ott vásárol. Hiába lehetett bármit megkapni, ha valamit levettem a polcról, már nem volt lehetőségem visszatenni, mert a tömeg sodort tovább. Szavatossági idő, adalékanyagok, gyártási hely? Ezek mind olyan információk, amit képtelenség kibogarászni a terméken, mert közben már egy másik osztályra tolt tovább a nép. A bevásárlókosár itt inkább önvédelmi eszköz volt, azzal igyekeztem helyet kiharcolni magamnak és a megszeppenve belém kapaszkodó családnak. A mozgólépcsők minden fokán álltak emberek, a kasszánál lévő sort csak úgy lehetett megkülönböztetni az egyszerű vásárlók masszájától, hogy ott lelassult az áramlás és csak a magasban lévő EXIT felirat nyújtott némi reményt arra, hogy hamarosan a szabadba jutunk.

Odakint aztán a jókora páratartalom jelentett kihívást. Hőség volt, de nem a magyar fajtából, hanem az egyenlítőiből. Mintha belülről szaunáztam volna, izzasztottam a tüdőmet. Ettől függetlenül elviselhetőbbnek tartottam az ottani kánikulát, mint a magyart, vagy a finnt. (Ez így vicces, pedig az idei nyáron Finnországban soha nem tapasztalt hőség volt. Már azzal riogatták a népet, hogy tíz év múlva olyan lesz az itteni klíma, mint most a magyar. Tényleg ez volt a hasonlat!) Az elviselhetőség Szingapúrban nagyrészt a klímaberendezések és az úszómedencék nagy számának volt köszönhető. Pénzük is van rá és igényük is, mondhatnám, hogy mára a hétköznapi kultúra része lett mindkettő.

A hőség és a tömeg kombinációja belőlem az idegbeteg őrültet hozza ki, így magamból kiindulva arra számítottam, hogy a körülöttem lévő emberek is hasonló vadállatok lesznek. Előítéletek jócskán szennyezik a gondolkodásomat, pedig igyekszem túllépni rajtuk. Szingapúrban nyugalom van és mosolygósak az emberek, még akkor is, ha szemmel láthatóan nincsenek a legjobb bőrben – idősek, rokkantak, szegények – és meglenne az okuk, hogy halomra gyilkolják egymást. Utána olvastam, valamikor az 1970-es évek elején volt utoljára nemzetiségek közötti incidens, azóta békében élnek egymással kínaiak, malájok, tamilok és az európai származásúak. Minden négy nyelven (angolul, tamilul, kínaiul és malájul) ki van írva, a népek pedig szívesen részt vesznek egymás ünnepein és a vegyes házasságok sem ismeretlenek. A vallási türelem szintén szembetűnő, mi jártunk keresztény, hindu, buddhista szent helyeken, és a muszlim mecsetet is csak azért nem néztük meg, mert a gyerekeknek nem volt kedve hozzá. Az éttermekben, boltokban és utcai kifőzdékben sok helyen olvasható, hogy az adott élelmiszer melyik vallás előírásainak felel meg.


A vallási sokszínűség egyik szép példája - hindu templom Szingapúrban

Kevés ideig voltam ott, hogy a politikai viszonyokat felmérjem és nem is nagyon akarok belebonyolódni ebbe a témába. Tény, hogy a függetlenség elnyerése óta, vagyis 1965-től kezdve összesen három miniszterelnök állt az ország élén. A jelenlegi, vagyis a harmadik miniszterelnök az első, államalapítónak nevezett és igen tisztelt Li Kuang-jao (1923-2015) miniszterelnöknek a fia. A reprezentatív posztnak számító köztársasági elnöki hivatalt pedig jelenleg egy nő, Halimah Yacob tölti be, akinek az édesapja indiai, édesanyja maláj származású volt. Szingapúr igyekszik minden országgal jó kapcsolatokat ápolni. Talán ennek köszönhető az is, hogy az országhoz tartozó, Sentosa nevű szigeten találkozott ottlétünk ideje alatt Donald Trump és Kim Dzsongun. A világpolitikai jelentőségű esemény előtt egy héttel mi is felmértük a terepet Sentozán és megállapítottuk, hogy kiváló helyszín egy ilyen bulihoz. Vannak ott fényűző szállodák, de a kispénzűek is sétálgathatnak a parkokban és ingyenes strandokból sincs hiány.


A találkozó a gasztronómiát is megihlette

Engem jobban érdekeltek Szingapúrban a hétköznapi élet furcsasága, mint a turistáknak kialakított látványosságok, de az utóbbiakat sem hanyagoltuk el. Jártunk Sentosa szigetén kívül a Kínai és Japán Kert nevű parkban, a helyi állatkertben, a botanikus kertben, megnéztük a belvárost, Kis-Indiát és a Chinatown városrészt. Elmentünk a tudományos érdekességeket bemutató központba, nézelődtünk a bélyegmúzeumban és voltunk macskakávézóban is. Láttuk a tengertől elhódított területen azokat az óriási műfákat – szuperfákat –, amik mini naperőművek, esővízgyűjtő tölcsérek és díszkivilágítás tartók is egyben. Tulajdonképpen végigjártunk mindent, amit a szingapúriak a kirakatba tettek. A sok szépségen túl figyelemreméltó volt, hogy nem csak a kirakat lenyűgöző, hanem az is, ami mögötte van. Végkövetkeztetésként megállapítottam, hogy maradok európai, de minden elismerésem a szingapúriaké, mert élhető világot teremtettek az Egyenlítő közelében.


 

Kiemelt partnereink

Hirdetés
Hirdetés