Kultúrában utazunk

Úgy tűnik, biztosra megy, aki Parti Nagy Lajost hívja vendégül, nem volt ez másképp Pécsett sem, hétfő este teltházas rendezvényen mutatták be a Csorba Győző Könyvtár vendégeként megjelent költő új kötetét, a Létbüfét. A furcsa hangulatú „töredékirodalom” sajátos, csak a szerzőre jellemző nyelvezete ezúttal is mosolyt csalt a közönség arcára.

Ágoston Zoltán a Jelenkor főszerkesztője volt a házigazdája a beszélgetésnek, amely a 14 év után megjelent újabb Parti Nagy Lajos verseskötetet járta körbe. Megtudtuk, hogy a szerző már a Grafitnesz című kötetéből is átemelt szövegeket a Létbüfébe. Igazán PNL sem tudja pontosan meghatározni, hogy miképp, hogyan jött létre az utóbbi, ahogy fogalmaz, egyszerűen csak lett. Nem azzal telt a tizennégy év, hogy vereseket írt minden nap. Volt, hogy alkotott, megesett, hogy nem, időnként új ötleteket jegyzett le, komponált, volt, hogy a régebbi írásokat szerkesztette, átírta, akár hússzor is. Ekkor derült ki, hogy milyen egy-egy anyag minősége, hogy működik, hat, amikor bekerül egy könyvnyi térbe.

A kötet figurája Dumpf Endre létiparos, akinek előképe már az Angyalstopban és a Csuklógyakorlatok című kötetekben is megjelenik. Furcsa, esetlen figura, aki a szerző megfogalmazásában a „rontott beszéd” megtestesítője, az elmúlás, az ősz toposzának hordozója.

Parti Nagy Lajos a Jelenkor szerkesztőjeként hosszú időn át kapott kéziratokat amatőr szerzőktől véleményezésre. Ezek a dilettáns szövegek is hatással voltak rá Dumpf figurájának nyelvi megjelenítésében. Bár nincs karaktere, önálló életrajza, mégis megtudunk róla ezt-azt. Például az egyik legfontosabbat, időnként kikönyökölnek a szövegéből a magyar irodalom gyöngyszemeinek halvány tükörképei, vagy néha erős utánérzéseket érhetünk tetten. Szóval a létiparos igencsak ismeri a magyar irodalom nagyjait, bár mint a mű olvasásakor kiderül, nem egészen jól. Ebből persze újabb nyelvi zsenialitás kerekedik, immár Parti Nagyé, aki hihetetlenül finoman és játékosan teker egyet az irónia imamalmán.

A Létbüfé nem egy befejezett mű, bizonyos tekintetben a kötetzáró anyagok sem tekinthetők egyfajta zárásnak, befejezésnek. Az első Dumpf szövegeket PNL 20 éve jegyezte le – véleménye szerint öt-nyolc év múlva ezeket át lehet írni, így folytatódhatnak, egyfajta töredékes és mégis kerek irodalmi örökmozgóként.

A szerző maga is olvasott fel a Létbüféből, amelynek elragadó nyelvi bája és határtalan humora még kiugróbb volt előadásában.  A közönséggel együtt csak remélhetjük, hogy nem kell újabb 14 évet várni a következő verseskötetéig!