Kezdőlap > Kultúra > Képzőművészet > Készültségben? M21 Galéria, Zsolnay Negyed, február3-26.

Készültségben? M21 Galéria, Zsolnay Negyed, február3-26.

2017. február 26. vasárnap, 08:49 Aknai Tamás Képzőművészet
PDF
Nem a tehetségek számában, az invenció eredetiségében és kelletekorán feltűnő időszerűségében volt mindeddig „megkésett” a mindenkori modern magyar művészet. Minthogy egy művészeti alkotás tényleges megvalósítása a befogadás kollektív készültsége, a „közönség” nélkül alig valószínűsíthető, ezek híján örökké csonka folyamatokat látunk csak magunk előtt. A bennfentes ínyencek számára értékes adathalmaz csupán, amit a kifejezés: „modern művészet” takar.

 Manapság – úgy tetszik - a kiállítások már csak a megnyitóra összpontosítanak. Arra várják az érdeklődő közönséget, a szakmát, a sajtót. A voltaképpeni esemény a megnyitó, a kiállítás tényét a megnyitó fogadtatja el. Sok a kiállítás, sok a megnyitó is. A megnyitók miatt kiállításokra már nem tud menni az ember. Andy Warhol mondta ezekről elég ízetlenül, hogy a megnyitók egy „társasági kór” szimptómái. Nála minden este valamilyen megnyitóval kezdődött. Én magam viszont egy közönséges, keddi koradélutánon, két órán keresztül voltam bent a pécsi Standby című szobrászati kiállításon. Ezalatt az idő alatt egyetlen ember, egy hivatalos fényképész vonult át a termeken. Borús gondolatai támadnak az embernek az úgynevezett képzőművészetek sorsát illetően, ezért keresni kezdi az alkotókat, műveket, akik, amelyek önnön maguk helyzetére vonatkozóan kérdéseket tesznek fel, vagy a válaszadást kísérlik meg. Nem természetes ez így, de közönséggel valóban nehéz találkozni a nyitva tartás hétköznapjaiban.

Standby? Készenléti állapotra utal a megmozdulás címe. Pontos, önismereten és szakmai tájékozódó képességen nyugvó megállapítás. Jelzi, hogy aki kijelenti ezt az állapotot, az anyagi és szellemi teljesítőképesség, a kapacitás és potenciál dolgában akár rendelkezésre is állhatna. Éppen csak nincs szükség rá. Helyzetében valódi aktivitással nem járhat el, egyszerű ökonómia: közelítésekkel élhet csupán. Jelzéseket adhat le, melyek kivehető körvonalúak, távlatokat szimuláló körültekintéssel nyújthat eligazítást az elképzelés kísérleteiben járatosak számára. Nagy a galéria, jól fűtött és remekül világítható falak, terek fogadják be a pécsi Bázis Szobrász Egyesület tizenkét tagjának kiállítását is. Böszörményi István, Kiss Andor, Kotormán Norbert, Kuti László, Lukács József, Miklya Gábor, Nyáry Zsolt, Orosz Klára, Palatinus Dóra, Pál Zoltán, Rezsonya Kata, Rigó István munkáival találkoztunk.


Böszörményi István: A garázda anyja - 2016

Olyan szobrászatot láthat a közönség, amilyenbe az éppilyen méretű és éppígy világított, éppígy üres és alkalmi kulturális találkozóhelyeken botolhat Kamcsatkától Tűzföldig az érdeklődő. A termekben hagyományos megjelenésű szoborművek, mellettük térberendezések, másodlagos felhasználású vagy újrahasznosított tárgyak vannak. Szellemes spekulációk. Jut néhány festett darab, dokumentáció a falakra, zömmel azonban óriási méretű faszerkezetek, emberléptékű fóliák, fa és gipsz emberalakok, bagolyköpetből készült golyóbis, sátorkompozíció, illetve posztamenseken kisplasztikák az öt kiállító helyiségben. Van alkalom is és van indulat is a lelkesültségre, és abban a biztos tudatban élünk, hogy tudjuk: a szobrászat is jobbára csak az efféle kiállítótermekben él igazán, funkcióit is itt töltené be, ha volna közönsége. És ha a kiállítást bezárják, a munkák hónapokat, éveket várnak egy hasonló megmutatkozásra. Utcákon, templomokban, tereken és temetőkben, középületekben ebből semmit sem érzékelhetünk. Többnyire ironikus-melankolikus, olykor egynemű-tiszta, olykor több modor, technika, stílus elegyéből alkotott plasztikai világ várja az érdeklődőt. Örömmel állíthatja akárki: azzal a látható jelnyelvvel és jelentésvilággal van találkozása, amelyet a földgolyó minden más részén is sikeresen honosítottak meg az elmúlt húsz évben. 


Kotormán Norbert: Kis Odaliszk - 2012



Pál Zoltán: Valósághiány - 2017


Az ember fizikai jelenléte, alakja, a hozzá kapcsolható érzelmek, a rajta lecsapódó erőhatások nyomai, a vele kifejezhető társadalmi gyakorlatok alkotják Kotormán Norbert, Pál Zoltán, Nyári Zsolt, Kuti László és Kiss Arnold plasztika felfogását. Az ember a vödrön című szoborban Kotormán nagy biztonságú technikai leleménnyel alakítja ki egy repedésekkel már tagolt fatörzsből a geometriai alapformával és az érzéki, mozgalmas elrendezésű, majdhogynem robbanásállapotban tartott izomcsoportokkal az archaikus és modern szobrászat szemléletének tökéletes egybevágóságát. Anyagának szürke elhasználtsága, formáinak dinamikus életrevalósága és valami halvány, itt ironikus színezetű áramvonal a lapáttá alakuló kézfejeken elképesztően gazdag plasztikai múltat igazolnak, erősítenek fel. És teszik ezt anélkül, hogy megfosztanának a látvány erős - személyes eredetiségétől. Kotormán jutalomjátéka a Kis odaliszk című 2012-es faszobrával és a 2017-es Táncoló paraszt című munkájával lesz teljes. Monumentalitásuk, ami a nagy stílusokat átszelve érzékelteti a tudás, arányérzék és fantázia anyaghoz kötött jelenlétét is, ez a monumentalitás tovább szinte már tisztíthatatlan emblémaként hirdeti a művészet humanista lehetőségeit és az elérhető formai tökéletesség hitét. A modern kor kételyeit, iróniáját, törések, szakadások, terhelési problémák és piciny csonkaságok sokaságát. Nyári Zsolt munkája, a kontraposztban tükör elé állított törékeny kislányalak klasszikus figurája is egészséges életszeretettel megformált helyzet-jelenet, amelyben jól ismert és begyakorolt építészeti és tükör hatások az ember és környezete együvé tartozásának erősen kitágított plasztikai határai lesznek láthatóbbá. Alapvetően azonban ismerjük a képet. Pál Zoltán 2017-es Valósághiánya is a tükör hatásokkal, a világító neoncsík kék kontúrjaival teremt fikciós plasztikai alapot a fizikai értelemben lezárt állapot valamint az értelmezés tágasabb-nyitott fogalmi kiterjedéseinek összekötésére. A fekvő emberi tükörtesten azonban nem az ég ragyog vissza, a reklám-fluoreszcencia kékje csak, a konceptusban pedig legfeljebb egy bűneset-dokumentáció stilizációja a tartalmi csúcspont. Kuti László és Kiss Andor a feleslegessé váló tárgyvilág, a „maradék élet” tetszőleges összefüggéseiben játszadoznak fél évszázados és felülvizsgálatra rendkívüli módon rászoruló receptek szerint. A Szüszifosz udvara (2017), a Titán (2017) szomorkás illusztrációi a régóta figyelmet provokáló helyzeteknek. Nagy gondolkodói teljesítmény, hosszú alkotói és emberi küzdelem dokumentuma viszont a Klein palack egybevágó hétszögekből alkotott Mőbius szalagokkal című Böszörményi István ciklus. A művekkel felidézett életszakaszban a súlyos tömegeket, nemes anyagokat, nagy felületeket és kiterjedéseket mozgató fantázia és alkotókészség a tudományos alaposságú és rendszerezett plasztikai „kutatások” felé fordult. A kísérleti modellek mellett a művésznek a geometria és matematika jegyében született legismertebb szobrászi megnyilvánulásai is láthatók, mint az egyik legújabb vörös márvány szobra, a Garázda Anyja (2016). 


Kotormán Norbert: Ember a vödrön - 2009


A tér két irányából is kezdhető kiállítás-szemle mindegyik útja csúcsponthoz vezet, már a rendezés során is képtelenség lett volna nem úgy számolni Palatinus Dóra 2017-es, Az élet szűkös helyei című, sátrakból álló térberendezésével, mint itt a legösszetettebb értelmű plasztikai- és jelrendszerrel. Magam is úgy találtam, hogy ebben a körben a legtermészetesebb, ezért a legjobb plasztika az övé. Palatinus Dóra munkáiban nem csalódtam soha. Mindig eredeti, mindig egyszerű. Itt talán ő az, aki Kotormán Norbert sajátlagos fanyarsággal „továbbírt” klasszicitását a kortárs törekvések anyag, fogalom- és formaértelmezésének irányába mozdította el. Úgy tette ezt, hogy szorosan illeszkedik mindegyik korábban készült művéhez. Hibátlan arányérzékkel elegyítette egymással egy önmagába visszatérő körformába a valóságos tárgyként gyártott színes túrasátrakat, a kommersz fogyasztási szabadidő-civilizáció mégis természetfogalommal érintkező termékét. Kapcsolta egybe őket narancsszínű sátor-csatorna folyosókkal, akár génsebészként egy DNS makromolekulában.


Palatinus Dóra: Az élet szűkös helyei - 2017



Rigó István: Szalag szemfonat - 2017

 A Platon, Cezanne, Ad Reinhard – féle igazság (veritas) a valóság és az ész reprezentatív megegyezése. Az élet szűkös helyei ennek a megegyezésnek a fényében válik azzá az igazsággá, amely színes és jelentéstani, vagy funkcionális értelemben nem tartalmaz félreérthetőt, valóban kivilágítja a létezés két metafizikai összetevőjét: a közönséges színezékeket és a lényeg képletszerű tisztaságban megjelenő alakzatát. Nekem ez a látványosan szűkszavú és mégis körmönfont előadás nagyon „bejön”. A mindig elidegenítő hatású stilizációt és a személyes „kéznyom” technikai manipulációinak értékképző jelenlétét Palatinus észrevehetetlenné teszi. És ez nagyon üdvös a helyzetünkben. Palatinusnak nincs szüksége a „nagy szépség” aranypalástjára és aranypadjára ahhoz, hogy döntéseinek irányát a szubjektív-költői fertály felől egy személyes mondandó hangsúlyaitól mentesített, általánosabb jelentészóna felé biztosítsa.  Miközben maga a szobrászati mű súlyos, mozdulatlan, letisztult és egyszerű alakzat marad. Avval a „felhanggal”, amely jelzi, hogy alkotója kezét az egyetemes teremtés titokzatos és végtelen természete is mozgatja. Amely erő mögött  - erre utal Palatinus Dóra – nem olyan nagy baj, ha maga a művész sem feltétlenül kreatív énjének rendeli alá a kép-, és tárgyalkotás feladatát. 


Orosz Klára: Köpetgömb

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Kiemelt partnereink

Hirdetés
Hirdetés