A nagy hármas kitett magáért
Zene
Ezt is túléltük! Mert hosszú, és fárasztó volt a 2011-es malomvölgyi Rockmaraton. Most aztán jöhet egy kis pihenő, de biztosan, néhány hét múlva mindenki, aki szereti a fesztivált, majd arról beszél: találkozunk 2012-ben.
Az elmúlt évben még vasárnap is volt egy búcsúnap, de akkor mindaz a labdarúgó-világbajnokság miatt történt. Mivel viszont ilyen tornát „csak” minden negyedik szezonban rendeznek, hát maradt a szombat, záróakkordként. Na jó, azért éjfél után még tartott a buli, ám nem sokáig.
Mint korábban megszokhattuk, a hazai öreg bölények tartottak zenei „ámokfutást” búcsúzóként, amúgy hatalmas sikerrel. Ami azért érdekes, mert egyes negyvenesek még nem is éltek, amikor a trió már bőven benne volt az élet, meg a zene sűrűjében.
A sort Földes „Hobo” László nyitotta meg. Túl a hatvanon, de inkább már a hetven felé araszolva, még mindig érdekes. Pedig már rém „unalmas”, hogy még mindig milyen jó a színpadon. Valahogyan mindig, generációkon keresztül megtalálja a hangot a közönséggel. Volt néhány új szám, meg persze a régiek is. Azok, amelyek már kiálltak sok próbát, pár generációt. Pedig, amikor elkezdte, még más szelek fújtak, más gumibotok pufogtak a koncertek környékén. .
Földes László szövegeit sokan énekelték vele együtt
Mert bizony, egy pofon nem sok, talán még annyit sem osztottak ki a rend őrei, a hét során. (Biztosan persze nem tudhatjuk, mert mindenkit nem kérdeztünk meg, de a hangulat alapján erre lehet következtetni.)
Talán érdemes lenne egyszer egy olyan versenyt is meghirdetni, kik viselik a legszellemesebb feliratú pólót. Akadt belőle kínálat bőven. „Pap leszek, az …” Nem, ezt nem idézhetjük, vallási okokból. „Ne vetkőzz, mert…” Inkább ezt se folytassuk, hiszen csak 18-as karikával lehetne befejezni. „Ha ezt a szöveget el tudtad olvasni, akkor leesett a nőm” Azért ez motorosoknak már nem rossz! „Senki nem biztatott az ivásra, önkéntes vagyok!” Ez viszont maga volt a színtiszta igazság. Amit nehéz lehetett volna eltitkolnia a ruhadarab viselőjének, annyi kétségtelen.
Meglepetésre, Deák „Bill” Gyula érkezése előtt behoztak egy széket is, méghozzá a mikrofon elé. Az öreg sámán pedig arra ült le, miután mankóval és bottal bebicegett a helyére. Hiába, egyszer mindenki elfárad, a hosszú menetelésben.
– Barátaim, köszöntök mindenkit – szólt a rajongókhoz a „király”. – Bocsánat, de ülni fogok, mert öt héttel ezelőtt elestem, csontrepedést szenvedtem. Még vannak fájdalmaim, de a koncertet persze nem mondhattam le. Nyilván, nem az a lényeg, hogy én itt rohangásszak. A zenén van a hangsúly, meg az éneken.
Természetesen senki sem haragudott a blues hazai legnagyobb torkára. Csücsülve, meg néha felállva, azért „lenyomta” a műsort, miképpen máskor is szokta. Nem ez számított élete koncertjének, bár nem adta fel a küzdelmet az öreg. Ami azért szép gesztusként értékelhető tőle!
Ezután a nagyszínpadon már csak Nagy Feró, a „Nemzet csótánya” volt vissza. A zenebohóc (ez nem sértés, dicséret) nem hazudtolta meg magát. Énekelt, szájharmonikázott, gitározott (rém gyengén), meg szaxofonozott (ügyesen). Miközben hozta a tőle a megszokott formát. Meg persze káromkodott erőből. De neki ez is jól állt!
Aztán befejeződött az egész. Emberpróbáló, fárasztó volt, de megérte!
Archívum
