Az alábbiakban Yehudi Menuhin visszaemlékezését olvashatjuk Bartókról és a szólószonátáról. Mint az ismeretes, Bartók utolsó éveit (1940 - 1945) Amerikában töltötte, ahol a kezdeti sikertelenség és nélkülözés után a Concerto (1943) sikeres bemutatóját követÅ‘en Menuhin szólószonátát, míg William Primrose brácsaversenyt rendelt TÅ‘le.
"Elég vakmerÅ‘ voltam, hogy arra kérjem Bartókot, írjon nekem egy szonátát szólóhegedűre. Kérhettem volna nagy versenyművet is, vagy hegedű-zongoraszonátát, de a lehetÅ‘ legkevésbé akartam terhelni. Anyagilag semmilyen más módon nem lehetett segíteni rajta; túl büszke volt, semhogy elfogadja, kivéve, ha Å‘ is adott valamit cserébe. Ez a szonáta minden bizonnyal a legnagyobb szólóhegedű-alkotás Bach óta.
A Szólószonáta nehéz mű; Bartók ott volt ugyan, amikor 1944 végén elÅ‘ször játszottam, a Carnegie Hallban, de sajnálom, hogy nem hallhatta valóban kiforrott elÅ‘adásban; az évek során ez a zene egyre többet mondott nekem, és úgy érzem, mindannyiunknak, a legmélyebb szellemiség hangján. Az elsÅ‘ tétel jelölése: Tempo di ciaccona - Bartók visszapillant Bach egyik monumentális szólóhegedű-művére, és kötetlen, de fegyelmezett magyar zenei nyelvre fordítja.
Ezt követi a fúga: agresszívebb, brutálisabb muzsikát talán sohasem játszottam.
Majd a derűs melódia következik, végül pedig gyors, táncszerű, illékony presto.
Volt néhány javaslatom a frazeálással, ujjrenddel, vonókezeléssel és más technikai problémákkal kapcsolatban - sokat el is fogadott. De amikor arra kértem, változtasson meg egy akkordot, amit csak roppant kínlódás árán lehetett lejátszani, azt felelte: 'Nem!'"
forrás: Yehudi Menuhin & Curtis W. Davis: Az ember zenéje
