A Nemzeti Összetartozás Napja cseppet sem vidám ünnepe a magyarságnak. Még akkor sem, ha egyre inkább szeretnék azt a politikusok új, kevésbé „harcos” tartalommal megtölteni. A trinanoni diktátum számunkra szinte megemészthetetlen, lenyelhetetlen „csont” (a képen egy torzított Magyarország térkép látható). Pedig mi tudunk róla kevesebbet, mint a kívül rekedtek.
Egy széles látókörű, tanult ismerősöm szomorkásan ecsetelte egykoron, hogy milyen is volt az ő státusza. Pécsre járt egyetemre, miközben arról panaszkodott, hogy szülőhelyén, Jugoszláviában „lemagyarozták”, miközben az anyaországban a „szerb” mivolta miatt kapott rosszízű megjegyzéseket. Hát így teltek évtizednél régebben a napjai egy fiatalembernek, aki szebben beszélt magyarul, mint sokan közülünk.
Kiváló cimborám cinkos mosollyal mesélt el egy családi legendáriumot. A román határ mentén, a nagyapja, illetve annak barátai, a kitelepített „új” határköveket, az éjszaka leple alatt odébb vitték. Ezzel a módszerrel nyertek néhány négyzetkilométert ennek a hazának. Miközben a házukat, a rétek alját visszavették Magyarországnak. Ezalatt, a határt őrzők édes álmukat aludták, mert nekik nem sokat jelentett, merre is fut a nyomsáv. Ha így volt, ha nem, jól hangzik, még kilenc évtized távlatából is.
Szóval, miközben az elcsatolt részeket siratjuk, a népünk elveszett fiait szánjuk, itthon mindent megteszünk annak érdekében, hogy ne legyen egység. Mert itt, a „telken belül” röpködnek a másik nézeteire, hovatartozására utaló, cseppet sem barátságos megjegyzések. Néha úgy tetszik, a lényeg a megosztottság fenntartása.
Miközben rengetegen sokkal többet szenvedtek született származásuk miatt, mint amit mi el tudunk egyáltalán képzelni. Persze nem feltétlenül fizikai értelemben érte a hazafiakat terror, inkább lelkileg.
Amikor tehát a Nemzeti Összefogás Napját talán méltósággal sikerül megünnepelnünk a külhoniakkal közösen, tán érdemes lenne számot vetni önmagunkkal is. Ha már ilyen névvel, tartalommal, címmel ruháztuk fel június 4. napját.
Hozzászólások