Amerikai mű európai ősbemutatójára került sor a Kodály Központban november 8-án. A Pannon Filharmonikusok Primous Fountain Negyedik Szimfóniáját adta elő, melynek próbáin és díszbemutatóján is részt vett a szerző. Az autodidakta zeneszerzővel a több évtizeddel ezelőtti kezdetekről, Quincy Jonesról, Fountain impresszáriójáról és az alkotási folyamatról beszélgettünk.
- Hogyan indult el a zeneszerzővé válás hosszú, rögös útján?
- Chicagoban nőttem fel, mindenfél zenei háttér nélkül. Középiskoláig nem is foglalkoztatott a dolog, azonban ott mindenkinek kötelező volt beiratkozni valamilyen zenei képzésre. Emlékszem, bejött az osztályunkba a zenekari tanár és megkérdezte: “ki szeretne a zenekar tagja lenni?” Erre az osztálytársaim egymás után felálltak és beálltak a sorba, így nekem sem volt más választásom. Bekerültem be a zenekarba, ahol az első dolog, amit a tanárunk belénkvert, a kottaolvasás volt. Hangszerként a trombita jutott, de nem igazán tudtam vele mit kezdeni. Viszont otthon volt egy zongoránk, ami régóta csak ott porosodott, senki se nyúlt hozzá, így hát elkezdtem pötyögni rajta. Mivel akkor már le tudtam írni a hangjegyeket, egy kísérletbe fogtam. Elkezdtem lejegyezni, amit játszottam. Ezeket a kottákat megmutattam a zenetanáromnak, hogy döntse el, használható-e, amit írtam. Ekkor még semmit se tudtam a zeneművekről, de azért belevágtam. A logika azt diktálta, hogy egy kottában az egyik sor a zongoráé, egy másik a trombitáé és így tovább. Egy idő után jó néhány kottám elkészült, amiket meg is tanultam. Mindig jó voltam azokban a dolgokban, amiket magam fedeztem fel. Számomra mindennél többet értek. Az iskola kevésbé, érdekelt mivel ott kényszer volt. Később, a középiskolában egy újabb hangszerrel meg kellett ismerkednem. Az intézményben csak egyetlen basszusgitáros volt, aki valami miatt elkerült onnét. A zenekari tanárom közölte, hogy nekem kéne átvennem a helyét, így összebarátkoztam a pengetős hangszerekkel is, és ebben jó is voltam. Ahogy telt-múlt az idő, egyre több kottát megírtam, új dolgokkal kísérleteztem, tegyük hozzá, szinte csak éjjelenként. Több évvel később hallottam vissza valakitől, hogy anyám aggódott értem, aggódott, hogy mi lesz így belőlem. De nekem ezt soha nem mondta. Mikor játszottam, nem jött le, hogy ne ilyenkor gyakoroljak, bedugta a fülét és aludt. Nem akart a megzavarni az alkotás folyamatát. Középiskola végére készen voltam a második zenekari művemmel is, írtam kamarazenei darabokat, amiket még ma sem tartok rossznak. Persze nem csak írtam, sokféle zenét hallgattam, teljesen magával ragadott az egész.
- Mikor és hogyan találkozott impresszáriójával, Quincy Jones-szal?
- Amikor befejeztem a középiskolát, nem sikerült felvételt nyernem egyetlen felsőoktatási intézménybe sem, mert túl kevés pontom volt. Ehelyett bejutottam egy junior college-ba, ahol folytattam az írást. Mint említettem, középiskola végére már túl voltam a második zenekari művemen is, később pedig megnyertem a BMI Zeneszerzői Díját. Valaki, már nem is tudom pontosan ki, beküldte az egyik kottámat egy versenyre, amit megnyertem, plusz gazdagabb lettem ezer dollárral. Ekkor felpörögtek az események. Earl Calloway, a Chicago Defender Newspaper művészeti rovatának szerkesztője olvasott rólam egy cikket, aminek hatására fel akart keresni. A találkozás megtörtént és annyira összebarátkoztunk, hogy egy idő után nagyon sok időt együtt töltöttünk. Lemezkritikákat is írt, és egy alkalommal Quincy Jones-szal készíthetett interjút, aki akkor turnézott valamelyik Sidney Poitier filmhez írt zenéjével. Calloway elhívott magával, és mivel akárhova mentünk, mindig reklámozott engem és a műveimet, most is azt mondta: “Gyere el, és hozd magaddal az egyik kottádat is!” Akkor készültem el az egyik nagyzenekari művemmel, amelynek Manifestation volt a címe. Elvittem magammal a kéziratot. Calloway bemutatott Quincy-nek, aki az első pillanattól kezdve nagyon szimpatikusnak talált. Odaadtam neki a darabot, ő leült egy fotelbe és addig nem kelt fel, amíg végig nem tanulmányozta azt, majd közölte, tetszik neki. Együtt töltöttük az egész napot. Mikor elbúcsúztunk egymástól, megadta a címét és telefonszámát, és megígérte, hogy minden hónapban küld nekem pénzt, ha hajlandó vagyok írni. Ettől kezdve három even keresztül impresszárióm volt. Fontos hozzátennem, hogy azelőtt olvasta a művemet, mielőtt bármelyik zenekar előadta volna a műveimet. Látott benne valamit.
- Mi lett a sorsa a Manifestation-nek?
- Odaadtam a Chicago Symphony Orchestra menedzserének, aki elküldte a karmesternek. A karmester pedig közölte, hogy ezt a művet elő kell adni. A darab sikeresnek bizonyult, olyannyira, hogy akkoriban ez volt a zenekar legsikeresebb koncertje. Nem sokkal ezután a darab átkerült a Dance Theatre of Harlembe, mert Arthur Mitchell szerette volna a műhöz balettet koreografálni. Így is lett. A balett megszületett Manifestations címmel, amely a társulat egyik hires és fontos darabjának bizonyult.
Quincy Jones-szal
- Honnét veszi az inspirációt a művei írásakor? Mi határozza meg azt: egy hangulat, esetleg egy esemény?
- Először is szögezzük le: soha semmi mást nem csináltam életemben, csak komponáltam. Egyszerűen csak írok. Nem inspirált semmi. Számomra ez olyan, mint az eves. Valamivel táplálnod kell magad. Én állandóan komponálok. Középiskola óta a zene mindig velem van. Ez egy állandó dolog. Quincy megbízott, hogy írjam meg a Második Szimfóniát, amin nem kevesebb, mint tíz évig dolgoztam! Elkezdtem vele foglalkozni, és tudtam, hogy meg kell írnom, de egyszerűen képtelen voltam rá. Fogalmam sem volt, hogyan kezdjek hozzá. Csak éreztem, hogy valamikor majd sikerülni fog. Minden áldott napomat azzal töltöttem, hogy kész legyek vele, először fejben. Hónapok, évek teltek el így. Mikor befejeztem, tudtam, hogy valami nagyot alkottam, nagyon erőteljeset, sok tételben. Minden időmet és energiámat felemésztette, nagyon kimerítő volt: tíz különböző, egymástól független tétel! Többször leálltam, de ahogy telt az idő, egyre felkészültebb voltam, egyre jobban magaménak éreztem a művet, egyre tudatosabb lett az egész. Nem zeneileg, hanem az életet kezdtem egyre tudatosabban érzékelni. A Második Szimfónia nagyon erőteljes darab lett. Mint ahogy a Negyedik Szimfónia is, amit a pécsi közönség hallhatott. Nagy művek ezek, oldalszám tekintetében is. Természetesen tudom, nem az számít, hogy hány oldal, hanem hogy mi van a kottában. Amikor az Ötödik Szimfóniámat befejeztem, fogalmam sem volt, hány oldalt írtam. Amikor összeraktam, kiderült, hogy nem kevesebb, mint 300 oldal! Jelenleg a Hetedik Szimfónián dolgozom. Ez egy monumentális mű lesz. Úgy érzem, minden eddigi darabom csak előtanulmány volt. Eddig nem voltam tudatában, de épp egy nyelvet alkotok meg. Már azt is tudom, mit fogok alkotni ez után. Az első darabom egyáltalán nem volt az enyém. Én voltam az övé.
- Hogyan készült a zenekarral a Negyedik Szimfónia előadására?
- Én általában nem vezényelek. Úgy érzem, hogy zenészként megértik, mit is akarok én. Az egyik próbán a Pannon Filharmonikusok egyik tagja odajött hozzám és azt mondta: Ön valami egészen újat művel. Ez egészen szíven ütött, mivel ők aztán tudják, mit beszélnek, hiszen az egész életüket ezzel töltik. És ha ők megdícsérnek, tetszik nekik, amit csinálsz, az minden pénzt megér. A próbán tételrészleteket adatok elő. Elmondom a zenészeknek pontosan, mit szeretnék, hogyan szeretném, ők pedig úgy játszanak. Ez a munka nagyon nagy odafigyelést igényel, de élvezem, ahogy minden egyes próba egyre jobb és jobb lesz. Ha a karmester beleegyezik, akkor én is kezembe veszem a pálcát, hogy teljesen egyértelművé tegyem számára is, mit várok el pontosan. Úgy gondolom, ezt ők is értékelik. Nem ismerek túl sok zeneszerzőt, aki ezt csinálja: általában beülnek a nézőtérre, nem akarnak kapcsolatba kerülni a zenészekkel.
- Mik voltak az első benyomásai a városról és a koncertközpontról?
- A város rögtön megfogott. Már a vasútállomáson úgy éreztem, az emberek kedvesek, törődnek egymással. Segítettek nekem, nagyon barátságosak voltak. Beszélgetni nem tudtam velük, de teljesen más atmoszférát érzékeltem itt, mint máshol nyugaton. Természetesen az Egyesült Államokban is számtalan jó dolog van, de Magyarországon egészen máshogy érzek. Jó lenne, ha a Szimfónia európai ősbemutatója után jutna egy kis időm jobban megismerni a várost és az országot. A koncertteremmel, az épülettel magával szintén nagyon elégedett voltam, ez az épület rengeteg pozitív energiát ad nekünk, zeneszerzőknek is.
