Mindketten fúvós hangszeren erősítik több mint egy évtizede a Pannon Filharmonikusokat. A közönség szavazatai alapján a 2012-es év legkedvesebb muzsikusnője és muzsikusa lettek. Tímár Judit és Laduver Mihály életében mindig szól a zene. A két zenésszel a történet kezdetéről, a legszebb élményekről, hobbiról, hitvallásról beszélgettünk. (Képünkön: Tímár Judit átveszi az elismerést.)
- Először is gratulálok a díjatokhoz. Mit jelent számotokra ez a cím?
Laduver Mihály: A közönség elismerését. Ez a legnagyobb kitüntetés, amit muzsikus kaphat.
Tímár Judit: Visszajelzés, válasz arra, hogy amit a fuvolám hangján el szeretnék mondani a közönségnek a zenéről, az sikeresen eljutott hozzájuk. Nagy sikerélményt és olyannyira hosszantartó örömet adott nekem a díj, hogy azóta is, amikor csak eszembe jut, rengeteg pozitív energiát szabadít fel bennem. Nagyon köszönöm ezt a közönségnek! A zenekar különösen nagy gondot fordít arra, hogy megismerje a véleményüket, ezért ezúton is szeretnénk bíztatni őket, hogy bármi észrevételük vagy kívánságuk van a zenekar munkájával kapcsolatosan, ne habozzanak, üzenjenek nekünk, akár írásban, akár személyesen, hiszen a legfőbb célunk, a közönségünk igényeinek a megismerése és kielégítése.
- Mióta vagytok a Filharmonikusoknál?
T.J.: Én 1997 óta. Még nem volt a kezemben az egyetemi diploma, amikor elkezdtem itt játszani. Nagyon megtisztelő volt számomra, hogy egy évvel később a diplomahangversenyemen szólistaként játszhattam a zenekarral.
LM.: Idén lesz tíz éve, 2003-ban kezdtem.
- Honnan eredeztethető a zene és a hangszer iránti szeretetek?
T.J.: Az én kis falusi általános iskolámban fantasztikus énektanárom volt. Erika néni által irányított gyermekkórussal rengeteget utaztunk az országon belül fesztiválokra, versenyekre. Itt kezdődött a zene szeretete. Nagyon szerettem énekelni, különösen a népdalokat. Több helyi népdalversenyt megnyerve eljutottam egészen az országos népdaléneklő versenyig, ahol az első közönségdíjamat nyertem. 10 évesen kezdtem zeneiskolába járni. Zongorázni szerettem volna, de a kevés hely miatt egy sikeres „lyukasvégű kulcsmegfújás” után a fuvola tanszakra irányítottak. Nem volt nehéz megszeretnem a fuvolát, amit azóta sem bánok, hiszen zongoristaként kevesebb eséllyel élvezhetném a zenekari muzsikálás örömeit.
L.M.: Nálam inkább szülői indíttatású volt a zenetanulás, a hangszert is Apukám választotta testvéremnek és nekem is. Így kezdtem én klarinétozni a nővérem pedig hegedülni. Talán azt is mondhatjuk, hogy a klarinétossá válásommal egy kicsit az Ő álmát valósítottam meg. Miután bekerültem a mohácsi zeneiskolába, magával ragadott egy különleges erő, a fúvószenekar, ahol hallhattam játszani nálam jóval idősebb és gyakorlottabb hangszerjátékosokat. Emellett az is nagyon imponáló volt, hogy a zenekar rengeteget utazott. Tetszett, hogy a "nagyok" - szakiskolások, főiskolások - visszajártak a fúvósegyüttesbe és magas színvonalú játékukkal folyamatos inspirációt nyújtottak nekünk, "piciknek", akik mindent megtettek azért, hogy mielőbb elérjék ugyanazt a színvonalat.
TJ: Igen. Az a közös muzsikálás, a kórus nekem is nagyon sokat számított. Együtt énekeltünk, együtt jártunk versenyekre. Jó volt együtt zenélni.
- Beszéljünk egy picit a tavalyi évről. 2012-ben milyen zenekari pillanataitok voltak, amiket évek múlva is szívesen felidéztek: fellépések, próbák, bármi.
T.J: A legnagyobb élmény az volt számomra, amikor beköltöztünk a Kodály Központba; a koncertterem csodálatos akusztikája, a 2 emelet, ahova mostanára már nagyon otthonosan berendezkedtünk, de az egész épület pozitív atmoszférája. A beköltözést követően én egy félévre Svájcba utaztam egy ösztöndíjnak köszönhetően, ezért igazából a muzsikálás nekem itt, a régóta áhított, új koncertteremben 2012-ben kezdődött. Nem tudnék kiemelni egy koncertet sem, azóta minden koncert és minden hang, ami ott elhangzik, nagyon nagy öröm számomra. Mivel nem volt különösebb szólófeladatom az évadban, a közönségdíjat annak tudom be, hogy a zene iránti szeretetemet és elkötelezettségemet, párosítva azzal az élménnyel, amit a zenekari muzsikálás ad nekem, talán el tudom juttatni a fuvolámon keresztül a közönség szívéhez.
LM: Nekem a tavalyi évad klarinétos szempontból nagy kihívással kezdődött. Az első bérletes hangversenyen Kodály: Galántai táncok című műve volt műsoron, és a darab érdekessége hogy a klarinétra elég nagy szerep hárul. Minden klarinétos álma, hogy legalább egyszer eljátszhassa ezt életében. És ebben a hangversenyteremben játszani, ahogy Judit is említette, csodálatos dolog.
A legkedvesebb muzsikus 2012-ben: Laduver Mihály
- A zenekarban való munka mellett tanítotok is?
T.J.: Jelenleg nem, de nagyon fontosnak tartom és szinte elválaszthatatlannak az előadóművészi pályától. A zenében ez valahogy nagyon szorosan összekapcsolódik. A tanári diploma megszerzése óta persze már kipróbáltam a tanítást alap- közép- és felső szinten is és mindenképpen folytatni szeretném. Most a zenekaron kívüli időmet a doktori disszertációm írása köti le, reményeim szerint DLA diplomával a kezemben sikerül majd újra tanári állást kapnom.
L.M.: Én tanítok, mindig is tanítottam. Most januártól ismét fogok a Szakiskolában tanítani, szaxofont . Emellett Dombóváron, egy alapítványi zeneiskolában tanítok. Ez egy általános iskola, ahol zeneiskola is működik. Februártól azonban az egyiket fel kell adnom, mert nem tudom őket együtt csinálni.
- Ha 24 órának veszünk egy napot, abból mennyit töltötök a PFZ-vel?
T.J: Az idő, amit közösen együtt próbálunk az 5-6 óra, én egyéni gyakorlással igyekszem napi minimum 1-2 órát eltölteni.
LM: Igen, de ez ennél sokkal összetettebb. Az, hogy a próba mellett két-három órát gyakorlunk, az nyolc óra tiszta játékidőt jelent. Nyilván ebben vannak szünetek. Azonban a fennmaradó tizenhat órában is szól a zene a fejünkben, főleg ha olyan a műsor, hogy valami nagyobb feladat van benne. Ilyenkor gondolkodsz rajta, vagy eleve tudat alatt benned van.
T.J: Igen, az igazi az, ha az éppen aktuális koncertperiódus darabjai szólnak benned. Vannak nehezebben emészthető zenék még számunkra is. Ilyenkor kihívásnak tekintem, hogy megszeressem ezeket, ezért a próbákon kívül arra is időt szánok, hogy jobban megismerjem az adott szerzőt, más műveinek hallgatása által is. Fontosnak tartom, hogy értsem és szeressem, amiket játszunk, hiszen általunk fogja érteni és szeretni a közönség is. Most éppen Szkrjabinhoz való közelkerülésen fáradozom, és egészen jól haladok.
- És amikor nincs hangszer a kezetekben? Hobbi, család belefér ebbe az életbe?
L.M: Nyilván mindenkinek bele kell, hogy férjen az életébe, hiszen hozzátartozik az élethez. A feleségem, Morvay Ágnes szintén a zenekarban játszik, második hegedűszólam vezető, és van egy közös kislányunk, Boróka. A hobbival kapcsolatban azt tudnám mondani, hogy a tanítás meg a zenekar mellett szabadidő nem nagyon marad. Aki itt játszik, annak ez a hobbija is, nem csak a munkája.
T.J: Igyekszem, hogy sok minden más is beleférjen az életembe, de bevallom, az időm nagy részét a zenével töltöm, és ez nem csak a hangszerrel való muzsikálást jelenti. A most készülő doktori disszertációmban,- melynek témája Kurtág György: A boldogult R.V. Truszova üzenetei – a kortárs zene interpretációs kérdéseivel foglalkozom. Mostanában erre fordítom a szabad időm nagy részét, de szeretek nagyon társaságban lenni, színházba, moziba járni, egy ideje a sportot is bevettem a mindennapi programomba, de a legkedveltebb hobbim az utazás. Amikor csak tehetem, elindulok valamerre. Megpályázok egy ösztöndíjat vagy benevezek egy versenyre, kurzusra. Az utazás számomra elengedhetetlen a szellemi és lelki frissesség fenntartásához. Hihetetlenül fel lehet töltődni világjárás közben.
- Konkrétan milyen díjban részesültetek és ez milyen ajándékkal járt együtt?
T.J: Én a „2012-es év legkedvesebb muzsikusnője”-ként Zámori Eszter Ezüst-ében ékszerkollekcióját, Misi, a „2012-es év legkedvesebb muzsikusa” díjazottja, a Danubius Hotels bármelyik szállodájában tölthet el többedmagával egy wellness hétvégét.
