Nyár van, szabadság, ilyenkor felüti a fejét néhány olyan gondolat, amely máskor kevésbé foglalkoztatja az embert. De jó lenne egy jó halászlét enni ebédre! Nosza, irány Mohács, hiszen ott minden adott ehhez, Duna, halak, halászcsárda. Mindössze 40 kilométer, induljunk!
Robogunk feleségemmel Mohács felé, szánkban a képzeletbeli halászlé Ãze, körülöttünk gyönyörű táj suhan el, a kocsiból élvezzük a kánikulamentes napot. Nem lehet azt mondani, hogy kedd délelÅ‘tt a kisváros központja csak araszolva közelÃthetÅ‘ meg, mint kés a vajban, úgy érünk a kompkikötÅ‘ melletti parkolóba. Sok autót látunk ott, amibÅ‘l arra következtetünk, hogy másnak is megfordult a fejében, hogy összekösse a várost és a halételeket a fejében. A népszerű étterem felé tartunk, ahol halas étkek is szerepelnek bÅ‘ségesen az étlap választékában. Nem mellesleg a kilátás sem utolsó onnan, a Dunára néz egy sor asztal, ahol szerencsénkre nekünk is sikerült helyet találnunk. Viszonylag nagy volt a nyüzsgés, a "panorámás" helyeken teltház, a többin azonban szinte senki sem foglalt helyet. Mindenesetre a látvány azt sugallta, hogy ez egy népszerű hely, vannak vendégek, nyilván nem véletlenül. Kis várakozás után a pincér is feltűnt, fiatal, talán egy-két éve végezhetett az iskolájában. Az étlapot hozta, majd az italrendelést vette fel. Az italok rendben megérkeztek, bár az általam kért szóda szobahÅ‘mérsékletű volt, a feleségem üdÃtÅ‘je legalább rendben volt. Ne panaszkodjak, a légkondi jóvoltából a szobahÅ‘mérséklet legfeljebb 23 fokos lehetett. Miután közöltük a fiatalemberrel, hogy halászlét kérünk, némi felhőátvonulás volt a homlokán érzékelhetÅ‘, majd komoly arccal közölte, hogy jó, de az minimum fél óra várakozást jelent. Mivel nem siettünk sehová, közöltük, hogy belefér az idÅ‘nkbe, egy jó halászléért képesek vagyunk ennyit várni.
Amint emlÃtettem az asztalunk a Dunára nézett, amely most az áradás miatt még hatalmasabb volt, mint máskor. A kompok jöttek-mentek, az ott kikötött hatalmas folyami kirándulóhajók látványa is érdekfesztÃtÅ‘ volt. Egyszóval egy kávé és a langyos vizem kortyolgatása, valamint a feleségemmel folytatott kellemes beszélgetés mellett viszonylag hamar eltelt a fél óra, amely amúgy majdnem negyven perc lett.
Mindenesetre már kellÅ‘en éhesen vártuk az ebédünket, amely meg is érkezett, külön tálon a gyufatésztával. Kis, rozsdamentes bográcsban, ahogy azt a legtöbb ilyen helyen felszolgálják. Sajnos már a vizuális kontaktus folyamán kiderült, hogy a legesztétikusabb eleme a fogásnak a bogrács volt, mert a beltartalom rettenetesen nézett ki. A sápadt lébÅ‘l kÃváncsian kukucskált ki egy kis, piros csÃpÅ‘spaprika, amely szinte kiabált, hogy mentsük ki ebbÅ‘l a katyvaszból. Mindenesetre megállapÃtottuk, hogy egy csárda, amely a halász elÅ‘tagot is magáénak tudja, az ne a Tesco legolcsóbb pirospaprikájából dolgozzon. Mindegy, nekifogtunk a levesnek. Már a kanálon látszott, hogy ez a lé nem sok halat látott életében, átlátszó, hÃg lötty volt, melyrÅ‘l kóstolás után megállapÃtottuk, hogy nincs még hal Ãze sem! Savanyú képpel kanalaztuk ki a halat a lébÅ‘l, ami azért mégis az volt, ami. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a gyufatészta is már kissé száraz volt, bizonyára korábban fÅ‘zték meg és jócskán szikkadt a tálalásig. Az összképen ez csak csekély mértékben rontott. Pocsék, jellegtelen és fÅ‘képp a halászlé lényegét tagadó étellel leptek meg minket Mohácson. Lógó orral, és laposabb pénztárcával távoztunk a helyszÃnrÅ‘l (a fogás ára nem volt csekély) és végig azon gondolkodtunk, hogy miért is kellett erre a szörnyűségre majd negyven percet várni? Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a szintén igen fiatal fizetÅ‘pincér lány megkérdezte, hogy Ãzlett-e a halászlé. Feleségemmel összenéztünk és a valóságnak megfelelÅ‘ választ adtunk a kis hölgynek. Szerintem még most is azon gondolkodik, hogy mondja meg a (szerintem szintén pályakezdÅ‘) szakácsnak mindezt.
Nejemmel egyetértettünk abban, hogy nem mehetünk el a városból valami pozitÃv élmény nélkül, Ãgy elindultunk a kikötÅ‘ fagyizójába. Utunk két "illusztris" étterem mellett vitt el, az egyik egy modern épület aljában hirdette magát "grill terasszal", a másik a kikötÅ‘ túloldalán árválkodott. MindkettÅ‘ kongott az ürességtÅ‘l, vendég sehol. Érdekes módon a luxus folyami hajók utasai (több százan) ekkor sétáltak a hajó bejárata felé, vajon Å‘k hol ebédelnek? Az éttermek látványa (és a személyes tapasztalat után) gondolom a hajón fogyasztják el azt. Kár. Sajnálom a jobb sorsra érdemes várost, bár nem sajnálom a vendéglátóhelyek tulajait, akik nem fordÃtanak kellÅ‘ figyelmet a minÅ‘ségre. A slusszpoén ez volt, hogy az általam élénknek Ãtélt "panorámás" helyeken ülÅ‘ vendégek menüzni jöttek az éterembe, rajtunk kÃvül csak két bátor (vagy tájékozatlan) ember volt, aki az étlapról választott.
Szó, mi szó, megtaláltuk a fagyizót, ahol végre pozitÃv élmények értek bennünket. A 180/Ft/gombóc áron csodálatos, finom fagyit kaptunk, ráadásul nagy volt a választék is.
Azért elmondhatjuk, Mohács megér egy fagyit, de halászlét óvatosan rendeljen mindenki!
P.S.: Ha valaki tud megbÃzható, jó minÅ‘ségű helyet, ahol a halászlé is hasonlóan remek, kérem jelezze!
