Nekünk Mohács kell

2016. július 20. szerda, 07:08 Bereczki Lajos Jegyzet
PDF
Nyár van, szabadság, ilyenkor felüti a fejét néhány olyan gondolat, amely máskor kevésbé foglalkoztatja az embert. De jó lenne egy jó halászlét enni ebédre! Nosza, irány Mohács, hiszen ott minden adott ehhez, Duna, halak, halászcsárda. Mindössze 40 kilométer, induljunk!

Robogunk feleségemmel Mohács felé, szánkban a képzeletbeli halászlé íze, körülöttünk gyönyörű táj suhan el, a kocsiból élvezzük a kánikulamentes napot. Nem lehet azt mondani, hogy kedd délelőtt a kisváros központja csak araszolva közelíthető meg, mint kés a vajban, úgy érünk a kompkikötő melletti parkolóba. Sok autót látunk ott, amiből arra következtetünk, hogy másnak is megfordult a fejében, hogy összekösse a várost és a halételeket a fejében. A népszerű étterem felé tartunk, ahol halas étkek is szerepelnek bőségesen az étlap választékában. Nem mellesleg a kilátás sem utolsó onnan, a Dunára néz egy sor asztal, ahol szerencsénkre nekünk is sikerült helyet találnunk. Viszonylag nagy volt a nyüzsgés, a "panorámás" helyeken teltház, a többin azonban szinte senki sem foglalt helyet. Mindenesetre a látvány azt sugallta, hogy ez egy népszerű hely, vannak vendégek, nyilván nem véletlenül. Kis várakozás után a pincér is feltűnt, fiatal, talán egy-két éve végezhetett az iskolájában. Az étlapot hozta, majd az italrendelést vette fel. Az italok rendben megérkeztek, bár az általam kért szóda szobahőmérsékletű volt, a feleségem üdítője legalább rendben volt. Ne panaszkodjak, a légkondi jóvoltából a szobahőmérséklet legfeljebb 23 fokos lehetett. Miután közöltük a fiatalemberrel, hogy halászlét kérünk, némi felhőátvonulás volt a homlokán érzékelhető, majd komoly arccal közölte, hogy jó, de az minimum fél óra várakozást jelent. Mivel nem siettünk sehová, közöltük, hogy belefér az időnkbe, egy jó halászléért képesek vagyunk ennyit várni. 

Amint említettem az asztalunk a Dunára nézett, amely most az áradás miatt még hatalmasabb volt, mint máskor. A kompok jöttek-mentek, az ott kikötött hatalmas folyami kirándulóhajók látványa is érdekfesztítő volt. Egyszóval egy kávé és a langyos vizem kortyolgatása, valamint a feleségemmel folytatott kellemes beszélgetés mellett viszonylag hamar eltelt a fél óra, amely amúgy majdnem negyven perc lett. 

Mindenesetre már kellően éhesen vártuk az ebédünket, amely meg is érkezett, külön tálon a gyufatésztával. Kis, rozsdamentes bográcsban, ahogy azt a legtöbb ilyen helyen felszolgálják. Sajnos már a vizuális kontaktus folyamán kiderült, hogy a legesztétikusabb eleme a fogásnak a bogrács volt, mert a beltartalom rettenetesen nézett ki. A sápadt léből kíváncsian kukucskált ki egy kis, piros csípőspaprika, amely szinte kiabált, hogy mentsük ki ebből a katyvaszból. Mindenesetre megállapítottuk, hogy egy csárda, amely a halász előtagot is magáénak tudja, az ne a Tesco legolcsóbb pirospaprikájából dolgozzon. Mindegy, nekifogtunk a levesnek. Már a kanálon látszott, hogy ez a lé nem sok halat látott életében, átlátszó, híg lötty volt, melyről kóstolás után megállapítottuk, hogy nincs még hal íze sem! Savanyú képpel kanalaztuk ki a halat a léből, ami azért mégis az volt, ami. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a gyufatészta is már kissé száraz volt, bizonyára korábban főzték meg és jócskán szikkadt a tálalásig. Az összképen ez csak csekély mértékben rontott. Pocsék, jellegtelen és főképp a halászlé lényegét tagadó étellel leptek meg minket Mohácson. Lógó orral, és laposabb pénztárcával távoztunk a helyszínről (a fogás ára nem volt csekély) és végig azon gondolkodtunk, hogy miért is kellett erre a szörnyűségre majd negyven percet várni? Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a szintén igen fiatal fizetőpincér lány megkérdezte, hogy ízlett-e a halászlé. Feleségemmel összenéztünk és a valóságnak megfelelő választ adtunk a  kis hölgynek. Szerintem még most is azon gondolkodik, hogy mondja meg a (szerintem szintén pályakezdő) szakácsnak mindezt.

Nejemmel egyetértettünk abban, hogy nem mehetünk el a városból valami pozitív élmény nélkül, így elindultunk a kikötő fagyizójába. Utunk két "illusztris" étterem mellett vitt el, az egyik egy modern épület aljában hirdette magát "grill terasszal", a másik a kikötő túloldalán árválkodott. Mindkettő kongott az ürességtől, vendég sehol. Érdekes módon a luxus folyami hajók utasai (több százan) ekkor sétáltak a hajó bejárata felé, vajon ők hol ebédelnek? Az éttermek látványa (és a személyes tapasztalat után) gondolom a hajón fogyasztják el azt. Kár. Sajnálom a jobb sorsra érdemes várost, bár nem sajnálom a vendéglátóhelyek tulajait, akik nem fordítanak kellő figyelmet a minőségre. A slusszpoén ez volt, hogy az általam élénknek ítélt "panorámás" helyeken ülő vendégek menüzni jöttek az éterembe, rajtunk kívül csak két bátor (vagy tájékozatlan) ember volt, aki az étlapról választott.
Szó, mi szó, megtaláltuk a fagyizót, ahol végre pozitív élmények értek bennünket. A 180/Ft/gombóc áron csodálatos, finom fagyit kaptunk, ráadásul nagy volt a választék is. 
Azért elmondhatjuk, Mohács megér egy fagyit, de halászlét óvatosan rendeljen mindenki!

P.S.: Ha valaki tud megbízható, jó minőségű helyet, ahol a halászlé is hasonlóan remek, kérem jelezze!






A hozzászólásokat lezártuk. Nem küldhet több hozzászólást.

Kiemelt partnereink

Hirdetés
Hirdetés