A Zengő lábától a vulkánok földjéig
2016. július 25. hétfő, 11:54
Bereczki Lajos
Képzőművészet
A címben szereplő földrajzi helyek több ezer kilométerre vannak egymástól, ami mégis összeköti a Mecseket az Azori szigetekkel, az Takács Gábor fotóművész, aki egy pályázat nyerteseként vehetett részt nemrég egy helyi kulturális fesztiválon. Nem jött haza üres kézzel, az élményeken túl több ezer képet is készített a hosszúhetényi természetfotós. GALÉRIÁVAL! (Fotók: Takács Gábor)Szerencsés esetben az ember az lesz, amit gyerekkorában megálmodott magának, még szerencsésebb esetben az nem csak a foglalkozása lesz, hanem a hobbija, sőt, talán nem túlzás - élete értelme is. A hosszúhetényi fotóművész életpályája is így alakult, a kezdetektől végigvonul életén a fotózás és annak technikai oldala iránti érdeklődés, kíváncsiság és saját világszemléletének a bemutatása, melyet képein keresztül tár elénk. Az ötvenes éveit taposó művész szakmai útja nem volt nyílegyenes és természetesen buktatóktól mentes sem, de a végeredményt tekintve páratlan, csakúgy, mint az a szerénység, amellyel beszél az elmúlt évtizedek történéseiről.
- Mikor jelentkezett először a fotózás iránti érdeklődés?
- Gyerekkoromban nagyon érdekelt a rajzolás, sok egyéb mellett, ám éppen a rajzolásnak köszönhettem, hogy egy országos gyerekrajz pályázat második helyezettjeként egy kis fényképezőgépet nyertem. Hatodikos lehettem és akkor kezdtem el fényképezgetni. A közelünkben, Uránvárosban volt egy fényképész műterem, ahová gyakran lejártam szakmai tanácsokat kérni az ott dolgozó hölgyektől, a végén már szinte őrületbe kergettem őket ezzel. Később a villanyvasutamhoz szerettem volna terepasztalt készíteni, ami nem volt olcsó mulatság akkor sem. Úgy döntöttem, hogy magam készítem el a hozzávaló épületeket papírból. Kiterített vázhálójukat megszerkesztettem, majd összeraktam azokat. Még a Pécsi Bazilikát is sikerült modelleznem, fotózást követően a részleteket és az arányokat is egészen pontosan tudtam visszaadni. Rajz órán felfigyelt tanárom erre a képességemre és azonnal azt javasolta, hogy az építész szakma felé orientálódjak a középiskolai továbbtanulás évében. „Pechemre” hamarosan a „kis” Pollackba felvételt nyertem.
- Innen azért még nem vezetett egyenes út a fényképészet irányába.
- Bizony nem, sőt azt vettem észre, hogy engem az építész szakma nem igazán érdekel. Nagyon rossz választásnak éreztem később a szakközépiskolát, de nem volt mit tenni, a szüleim nem tolerálták a pályamódosítást, így ott elvégeztem azt. Humán érdeklődésem ellenére a továbbtanulás abszolút reálosra sikerült, mivel a középiskolában ezekre a tantárgyakra helyezték a hangsúlyt. Matematika-fizika szakra felvételiztem a tanárképző főiskolára Pécsett, ahová sikeresen be is kerültem és elvégeztem azt is.
- Ez eddig egy fiatalember többé-kevésbé zökkenőmentes életútja, amelyből a fotózás iránti elkötelezettség még nem bukkan elő. Hogy lett a tanárból fényképész?
- Azért a háttérben mindig jelen volt a fényképezés. A hétvégéken szüleimmel gyakran kirándultunk a Mecseken, ahol édesapám megörökítette ezeket a túrákat, a családi programokat. Amatőr fotósként ő már otthon kis laborral rendelkezett, ahol a képeket előhívta és velem közösen nagyította a felvételeket.
- Ezek szerint volt már előélete a fényképezésnek a családban.
- Apai nagyapám is hódolt ennek a szenvedélynek, bár szigorúan véve nem ezt a szakmát művelte. Nem hivatalosan, ő volt a faluja fényképésze, amivel az ott lakók elégedettek voltak. 9x12-es lemezes fényképezőgépével megörökítette a település lakóit, a családokat, helyi eseményeket. Édesapám öccse pedig már a színes technikát is alkalmazta, olyan szinten, hogy a labormunkákat is saját maga végezte el otthon. A 70-es évek elején azért ezt elég kevesen művelték, főleg otthoni környezetben. Tőle tanultam el ezt a technikát, és nála gyakorolhattam a színes laborálást is.
- Azért ez így érthetőbbé teszi a fotózás és a technika iránti érdeklődést. Mi történt a főiskola után?
- Ahogy akkoriban szokásos volt, a katonai behívó után a sorkatonai szolgálat következett. Igazi antikatona voltam, ám a sors ismét értem nyúlt. Megpróbáltatásaim hamarosan enyhülni kezdtek, ugyanis a volt ezredfotós leszerelt, így egy kis versenyeztetés után én kaptam ezt a feladatot. Igazi megváltás volt, több okból is, egyrészt kivettek a sorkatonai szolgálatból, másrészt szabadabb életet nyújtott a fényképezés, ami akkorra már úgy tűnt, hogy életem egyik legfontosabb része lett. Mindenesetre arra mindenképpen jó volt, hogy leszerelésig arany életem legyen a laktanyán belül. Nem mellesleg itt kerestem meg egy kis maszekolással életem első komoly fényképezőgépére is a pénzt, amelyből egy Practika MTL5 gépet vehettem, ami akkor jónak igen számított.
- Egyszer minden véget ér, a katonaság is, hová vezetett az útja innen?
- Belefogtam a tanításba, mégpedig Mohács szigetén, Homorúdon. Ennek nem volt más oka, mint az, hogy nagyjából két és félszeres bért fizettek, mint akkoriban Pécsett, ami pedig a fotózást illetően is jól jött. Különböző okok miatt azonban két év elteltével visszavágytam Pécsre, a Tiborc utcai Általános Iskolában éppen adódott is állás, ám olyan kevés fizetéssel vettek volna át, amit nem tudtam vállalni. Az akkori igazgatónak meg is jegyeztem, hogy nekem két költséges hobbim van, a fotózás és a tanítás, így ennyi pénzért nem vállalhatom el a felkínált munkakört.
- Itt végződött a pedagógiai munkája?
- Nagyjából igen. Ekkor azonban olyan cégeket kerestem meg, ahol fotósokat is alkalmaztak, hátha valahol tudnak alkalmazni. Mivel nem volt fényképész szakmunkás bizonyítványom, azért mindenhol elutasításban volt részem, kivéve a Fényképész Szövetkezetet, ahol beérték azzal is, hogy értek a feladatokhoz, sőt a pedagógus béremmel át is vettek betanított munkásnak. Később laborvezetői beosztásban is dolgoztam ott, mindössze fél év elteltével érdemeltem ki mindezt. Négy évig dolgoztam ott, Pesten pedig a szakmunkás vizsgát is letettem háromévi szakmai gyakorlat után. Ez idő alatt kisebb kuncsaft köröm alakult ki, olyan személyekből, akiket a labor az adottságai miatt nem igazán tudott kiszolgálni, így maszekoltam egy kicsit. Ez a kör azonban kevésnek bizonyult a megélhetéshez, így újságkihordással „fűszereztem” a munkámat. Mellette elkezdtem iskolákban, óvodákban fényképezni gyerekeket és a labortevékenységem is fokozatosan bővült, egyre több fotós küldte az anyagait hozzám kidolgozásra.
- Ez így elég sűrű programnak tűnik egy külső szemlélő számára. Mi lett ennek a vége?
- Két kisgyermekemmel és feleségemmel éltünk Kertvárosban, ami számomra azt jelentette, hogy reggeltől estig, sőt éjszakába, netán hajnalba nyúlóan fotóztam és laboráltam, napi rendszerességgel. Nem sok idő jutott a családra. Ez óhatatlanul megbosszulta magát, mert egyik nap a lakásban egy üzenet várt a nejemtől, miszerint vagy változtatok ezen az életmódon, vagy ő végleg kiszáll az életemből, mert nem bírja ezt tovább így folytatni. Egy hét után visszajött, azóta is boldog házasságban élünk, de az én életemen sürgősen változtatni kellett, hiszen a családom választás elé állított, ami teljesen jogos volt. Szerették volna, ha nyolcórás munkakörben dolgozom, így elkezdtem keresni fotós állást, amelyre hamarosan rá is bukkantam az egyetem szemészeti klinikáján, ahol egyébként azóta is dolgozom.
- Zökkenőmentes volt a váltás?
A pörgő, egésznapos vállalkozói létet, ahol elvben a magam ura voltam, cseréltem fel a kötött munkaidős beosztotti munkakörre. Ezt bizony nehéz volt megszokni... A Szemészeti Klinika fotólaborjának felszereltsége pedig gyerekkorom otthoni hevenyészett laborját idézte. Ezért, hogy a magamtól elvárt minőségű munkát adhassam ki a kezemből, kezdetben a saját vállalkozásbeli eszközeimet használtam. A professzor úr értékelte ezt a minőséget és kíváncsi volt, miképp értem el. Így hamarosan javultak a körülményeim, s pár év alatt valóban korszerű felszereltsége lett a labornak. Azóta ugyan az analóg technikát minden téren felváltotta a digitális, s 400 ágyas klinikáról való elköltözésünkkel a fotólabor is megszűnt, a diagnosztikai fotózásban, mely a fő munkaterületem, ma is a legkorszerűbb eszközöket használjuk.
- Ráadásul, ha jól tudom a természetfotózást igen magas szinten, művészi fokon műveli.
- Bár sohasem törekedtem arra, hogy művész legyek, 1997-ben bekerültem a Magyar Természetfotósok Szövetségébe a naturArt-ba, ahol egy héttagú bizottság előtt harminc képpel kellett bemutatkoznom, miközben két ajánlóra is szükségem volt, akik már tagjai voltak a szövetségnek. Négy évvel ezelőtt pedig a Magyar Fotóművészek Szövetségébe is felvettek, így bár sokszor visszautasítottam ha egy kiállításon fotóművészként mutattak be, most már ez ellen nem kapálózhatok. Természetesen ezeket a tagságokat nem adták ingyen, pályám során folyamatosan részt vettem különböző fotópályázatokon és kiállításokon is. Számos nemzetközi és hazai sikeres szereplés van már a hátam mögött.
- Eljutunk lassan a közelmúlthoz, nemzetközi fotópályázaton nyert díjat, amely az Azori szigeteken juttatta önt kiállítási lehetőséghez. Ha jól tudom nem volt egyszerű még nyertesként sem kijutni oda.
- Valóban nem volt zökkenőmentes az kiutazásom, de a sok segítő révén, akikről még később szeretnék szót ejteni, sikerült egy hetet eltöltenem az Azores Fringe Fesztiválon, meghívott művész vendégként, a fotópályázat nyerteseként. Egy kanadai-portugál származású fiatalember Terry Costa hozta létre öt évvel ezelőtt, ezt a több művészeti ágat bemutató fesztivált, melyet gyerekkora lakóhelyén az Azori szigeteken rendeznek meg évente. A Miratecarts nevű szervezet segítségével történik mindez, amely a Pico szigeten található Mirateca faluról kapta a nevét, ahol a fő szervező, Terry Costa nagyszülei éltek, illetve ahol a szülei jelenleg is laknak. Erre a fesztiválra filmeseket, rendezőket, bábművészeket, festőket, szobrászokat, grafikusokat, sőt graffitiseket, zenészeket is meghívtak. Egyszóval komplex társművészeti fesztiválról van szó, melyet a Portugáliához tartozó, az Atlanti-óceán közepén található Azori szigeteken rendeztek meg. Pontosabban Pico szigetén, hiszen egy kilenc vulkanikus szigetből álló, hosszan elnyúló szigetcsoportról van szó.
- Úgy tudom, hogy a nyertes pályázat is hozott gondokat, pedig az ott tartózkodás egy hetének költségeit a vendéglátók vállalták.
- Valóban a problémák ott kezdődtek, amikor közölték velem, hogy megnyertem a pályázatot. Valahogy elkerülte a figyelmemet, hogy a vendéglátás és a kiállítás biztosításán kívül az odautazás költségét nem tartalmazta a pályadíj. A pályázati kiírás szerint egy nemzeti és egy nemzetközi győztest hirdettek. Míg a nemzeti győztes utazását Lisszabontól Pico-szigetig, valamint az ottlétet állják a szervezők, addig a nemzetközi győztesnek "csak" az ott tartózkodást. Ez a különbség a "google ferdítő" jóvoltából elkerülte a figyelmemet, különben nem pályáztam volna.
Ez pedig, ahogy később kiderült ez igencsak jelentős összeg, amit én magam képtelen voltam előteremteni. Így arra az elhatározásra jutottam, hogy a kiállítási lehetőséget átadom a második helyezettnek, majd közöltem a fesztivál szervezőivel, hogy sajnos nem tudok részt venni a rendezvényen, mivel háromgyerekes apukaként és az egészségügyben dolgozó emberként nem rendelkezem a kiutazáshoz szükséges anyagiakkal. A Budapestről Picora való eljutás retúr repülőútjának költsége 500 ezer forint úgy, hogy nem látogatok meg egyetlen másik szigetet sem. Miután ezt közöltem a pályázat kiíróival, egy órán belül jött az üzenet, hogy a szervező alapítvány magára vállalja a Lisszabontól a szigetekig tartó repülőút költségeit, így nekem csak Budapesttől a Portugál fővárosig kell megoldanom az eljutást.
- Azért ez már nagy segítség, de a lehetőségeket figyelembe véve még nem nyílt meg az út a fesztiválhoz. Mit lehetett tenni ezt követően?
- Azonnal különböző magyar szervezetekhez fordultam, például a Nemzeti Kulturális Alaphoz, és még sok egyéb, az alapító okiratuk szerint az én tevékenységemet is támogatható szervezethez, de vajmi kevés sikerrel jártam. Ekkor jutott eszembe, hogy a munkahelyem, a Pécsi Tudományegyetem is rendelkezik egy olyan alapítvánnyal (Pécsi Tudományegyetem Közhasznú Alapítvány), amely nemzetközi és kulturális kapcsolatokat támogat. Közben az idő szűke miatt más irányba is elindultam, felhívtam Hosszúhetény polgármesterét dr. Csörnyei Lászlót, aki meghallgatva a történetemet igen boldog volt, hogy a faluból valaki ilyen messzire viheti a település jó hírét, így a soros testületi ülésen megszavaztak harmincezer forint támogatást a számomra. Ennek nagyon örültem, de sajnos ez még mindig nem volt elég az utazáshoz. Szerencsére utazásomról értesült Derksen Gyöngyi budapesti vállalkozó, aki a közeli Kisújbányán tölti szabad ideje nagy részét. A hölgy amúgy a "Kisújbányai Baráti Kör" Alapítvány elnöke, aki saját vállalkozásának terhére felajánlott egy akkora összeget, amely meghaladta a Liszabonig való eljutáshoz szükséges keretet, közben pedig a PTE is pozitív elbírálásban részesítette a pályázatomat, így optimistán nézhettem az utazás elé. Dersken Gyöngyit megkérdeztem, hogy most az ő általa felkínált összeggel mi legyen, amire ő nagyvonalúan azt válaszolta, hogy költsem az utazás járulékos kiadásaira, vagy az ottani, szigetek közötti utazásra, amely a végén így is lett.
- Arról még nem ejtettünk szót, hogy a győztes pályaművek hol készültek?
- Három képet kellett beküldeni, én kettőt azok közül választottam, amelyek a Dolomitokban készültek 2500 m magasságban, a nyertes kép havasi magcsákó (Dryas octopetala) mezőt ábrázol, háttérben a Sasso di Sesto szikláival, illetve még egy beküldött képem volt, amely az erdélyi Retyezát hegységben készült.
- Kicsit beszéljünk a vendéglátásról és a szigetekről. Milyen benyomása alakult ki ezekről?
- Terry Costa nagyon barátságos vendéglátó és nagyon jó szervező volt. A táj pedig az Azori szigeteken egyszerűen ámulatba ejtően szép, arról nem beszélve, hogy minden sziget szinte más, beleértve a flórát és faunát is. A növényzet az óceáni éghajlatnak köszönhetően buja, de a hőmérséklet nem magasabb 26-27 foknál, illetve 14-15 foknál a téli időszakban. A lakosság korábban bálnavadászatból élt, így megtekinthettük ennek a ma már szerencsére megszűnt iparágnak az emlékeit és a házakat, ahol a bálnavadászok éltek. A lakosság most az idegenforgalomból, halászatból, illetve a mezőgazdaságból él. A szigeteken az UNESCO által védett szőlőművelés folyik a vulkáni talajon, ananász és tea ültetvényekkel büszkélkedhetnek és a Portugáliában (és világszerte) kedvelt, a hozzáértők szerint legjobb sajtokat is itt állítják elő. A 700 kilométeren elnyúló szigeteken mintegy 260 ezren vannak, ebből a fő szigeten Sao Miguelen laknak a legtöbben, mintegy 152 ezren, a legkisebben Corvon pedig mindössze 435-en. Dióhéjban ennyit a helyről.
- Végül hány szigetre sikerült eljutni és képeket készíteni?
- Összesen három szigeten jártam, Picon, Sao Miguelen és a Floresen, több ezer felvételt készítettem, de mivel csak egy hete érkeztem haza még nem nagyon volt időm a rendszerezésre, de majd a nyár folyamán ez is meglesz.
- Milyen munkamódszere van, hogyan készülnek a képek?
- Nem vagyok az a fényképész, aki kimegy a témához, ott készít egy, vagy nagyon sok képet, aztán hazamegy. Az Azori szigeteken inkább béreltem egy kis autót, kimentem a helyszínre délután, felmértem a terepet, a témát, betájoltam az irányokat a nap járását megfigyeltem, egyszóval alaposan körbejártam minden körülményt, ahogy általában szoktam. Ez azért jobb nekem, mert nem szeretek egy szállodában végigcsörtetni a felszerelésemmel (ami több tíz kiló), inkább a helyszínen alszom, így jobban látom a naplemente és a napfelkelte fényeit, időben a témánál tudok lenni, sok felvételt tudok készíteni egy-egy dologról. Volt, hogy egy vulkanikus kúp peremén éjszakáztam (vendéglátóim intése ellenére), ahol éjjel nagy hideg volt. Bár a ruházatom elméletileg megfelelő volt, egy idő után 2300 méter felett azért fázni kezd az ember. Kerestem egy olyan helyet, ahol láttam a vulkán kigőzölgését. Miután megvizsgáltam és tapasztaltam, hogy nem kénes és mérgező a gőz, a közelében feküdtem le, így a kipárolgástól felmelegedett talajon már tudtam aludni. Ha már a felszerelésnél tartunk, meg kell említenem, hogy nagy segítségemre volt a Dénes Natúra Kft, amelynek tulajdonosa grátisz lehetővé tette, hogy az ilyen „nomád” táborozások alkalmával olyan élelmiszert vihessek magammal, amely könnyű, tápláló és egészséges, ezt a szigeteken is kiválóan tudtam használni, illetve a Fotoplus Kft. amely olyan felszerelést biztosított nagyon kedvező áron, amely nélkül nem készíthettem volna egy vulkán tetején felvételeket. Az utamat számos művész barátom, fotós ismerőseim és legfőképp, - ezért hagytam a végére, - a családom támogatta, amiért köszönet illeti őket!
- Bizonyára a cikk olvasása után többekben felmerül, hogy hol láthatjuk legközelebb az ön felvételeit?
- A Hetényi 7EK művészcsoport kiállításán július 29-én a Pécsváradi Vár Szent László termében, amelyre szeretettel várom az érdeklődőket! Fotóimon kívül Borsi Lakatos László, Deák Zsuzsanna, Heritesz Gábor, Marsai Ágnes, Molnár Sándor, Kaáli Nagy Zsombor, Ilovay Zsuzsanna, Gelencsér János, Mezei Izabella munkái is láthatóak lesznek. Ha igény van rá természetesen szívesen beszélek ott bárkivel legfrissebb fotóélményeimről, és az Azori szigeteken látottakról is.
Flores szigete:
Flores egyik nevezetessége a két színben pompázó iker krátertó
Nem véletlenül kapta a sziget a virág nevet
A sziget meredek partoldalán teraszos földművelést folytatnak
A szigetek között repülőgéppel utazhatunk
Este egy hangulatos faluban Fajazinhaban
Pico sziget:
A sziget 2351 méteres csúcsa
A vulkáni csúcson töltött éjszaka után a napfelkelte kárpótolja a fotóst
A természet visszahódítja a területét
A "Fekete sziget" csodái
Pico partjánál, a távolban Faial szigete látható
Sao Miguel sziget:
Idilli környezet Sao Miguelen
Krátertavak - mindegyik más színű
A termékeny part menti területeket műveli a lakosság
Folyton változó fényviszonyok és pára - a pillanat művészete
Páratlan szépségű táj egy kis faluval a fennsíkon
Takács Gábor (balra) a fesztivál fő szervezőjével, vendéglátójával Terry Costával, háttérben a magyar fotós képeiből összeállított kiállítás anyaga látható
Archívum
