Mátis Rita képtalányai és képigazságai- A Kaposvári Egyetem Művészeti Karának Galériája
2017. február 20. hétfő, 16:32
Aknai Tamás
Képzőművészet
A pécsi festőművész, Mátis Rita képeinek megközelítése szempontjából az őszinteséget szoktuk leginkább az általa megjelenített minőség egyik erkölcsi garanciájaként emlegetni. Mátis Rita nem rejtette soha véka alá, hogy a művészettörténet egyes alkotásai előtt megrendülten áll, számára az inspirációk kimeríthetetlen kútjaként jelenik meg mindaz, amit a művészettörténet, mint a művészet lehetséges tárgya tartalmaz.Képeit „olvasva” kétségtelenné válik, hogy meg is szólalnak ezek az inspirációk. Alkalmasint tematikai azonosulásokról is beszélhetünk, ami azt jelenti, hogy akár Rodin, akár Manet, akár Jordaens, akár Giorgione vagy Courbet képek is ott lehetnek felszólító erejű inspirációk mögött, és ezek mind arra késztetik, hogy ő is készítse el a saját változatát. A lényeg, hogy mennyire tud belehelyezkedni ezekbe a helyzetekbe és az, hogy ez a sokat kockáztató „szerepjáték” milyen festőileg hasznosítható feszültségekkel jár, milyen felismerések jönnek létre az archaikus, vagy megszentelt történeti jelentés jelennel való összemérése során. Hogy a jelen, költészetmentes formája, figurája miképpen lebegtethető meg és emelhető ki adott szabályainak merev burkából.
Egy Faun délutánja
Kevéssé lehetett csupán véletlen döntés, hogy Mátis Rita festőművész kiállításának megnyitóján Nemes Nagy Ágnes Szomj című versben kulcssorok segítenek Mátis Rita munkáira hangolódni. „Húsevő virág lehetne testem…” szavalta az első éves színészhallgató a megnyitón. A fizikai értékű odaadás, én és önátadás szimbolikus formáit megteremteni – jelentésüket ezáltal erkölcsi vagy filozófiai értelmű ideákhoz kötni - minden kor szinte kötelező értelmiségi normája. A költészet, festészet, színház, zene, stb. művelése ebből a szempontból tökéletesen egyenrangúnak tetszik. A vers szavai és a ténylegesnek tetsző érzéki cselekvőkészség, ami a képekből árad, a test, az élet és élők kapcsolatainak a „nő” térfelén kezelt minőségei árasztják annak a készültségnek a feszültségét, amit a magunkba olvasztandó sűrű és édes, idegen hús borzongató varázsa itat át, és amit kivétel nélkül koszorúznak a művészettörténet klasszikus fogalmazásmódjait felidéző fák, virágok, „zsurlók, s ősvilági zsályák”. És rejtőzik közöttük az érzelemmentes természeti világot emberivel összekapcsoló faun táncoló alakja. Tenyérbe mászóan jelképes értelmű üzenet. Másfelől valóságos táncos. Erdei performansz fénykép alapján festménnyé feldolgozva. A dolgok egyetemesen érvényes egymás iránti vonzalma az ember világában ruházódik azonban csak fel emóciókkal. Mátis Rita felfogta ezt az egyes ember életében is az egyetemest tükröző csodát, követni kezdte a vonzalom fokozatainak rendeződéseit, formákat keresett kifejezésükhöz először a művészettörténetben, aztán a saját életében, majd a „saját élet” mitológiaivá magasodó víziójában.
Három grácia a Hermann tónál
Ebben az itt érzékeltetett rendkívül természetesnek mutatkozó művészi önfejlődésben a korszak meghatározta alkotói rutinok, divatos tendenciák, konceptek és akciók őt is megkísértették, fogalmazásmódja, festői nyelve a retrók és revivalek kísértéseivel is elegyednek. Ebben a jegyben a kommersz fogyasztási erotika ma statisztikusan is uralkodó képvilágának, a napi cukiságoknak sem áll ellent és Mátis kísérletének egyszersmind talán egyik legkockázatosabb mozzanata, - a biztosítókötél nélkül táncoló légtornászra emlékeztet - amikor elmerészkedik a banalitás mármár giccshatáron tartózkodó ősformáihoz. Ezek szerint kihívóak intenzív koloritjukkal és a mindig izgató női princípium magához csalogató édességével. Kívánatosak, de tartózkodásukkal visszafojtani kényszerítik a felszabaduló lélegzetet. Látjuk: nincs is egyedül bizalmas, olykor egzotikus vagy éppenséggel köznapi hangulatú pillanatokban. Amelyeknek kombinációiban mitológiai elem és realisztikus arcmás, árkádiai idill és realista testtájak némileg patetikus koreográfiája vannak elsősorban hatással a közönségre, ezek határozzák meg viszontválaszát, amit önnönmaga már meglévő belső világából visszakap. És nem az, amit ehhez a világhoz a látott művek jóvoltából hozzátehet.
Megtisztulás
Mátis Ritának az utóbbi esztendőkben készült festményeit látjuk. Az elevenségnek realisztikus ábrázoláshoz kötött formái beazonosíthatóak, az azonosítás egy minden ízében létező emberi közeg részleteiről ad számot, amelynek minden tekintetben kulcsszereplője az alkotóművész maga. Akinek én-, és önszemlélete, cselekvő alanyisága és képtárgyként passzív állapota érzékenyen utal a babitsi alternatíva folyamatos aktualitására: „Csak én tudok versemnek hőse lenni, első és utolsó mindenik dalomban?” Én kérdőjelet tettem Babits kijelentése után. Az alkotó „én” középponti, talán dramaturgiát szervező szerepet tölt be. Kétségkívül magyarázatot követel a visszatérő beállítás, a szereplőválogatás, aminek egyik sokatmondó mozzanata lehet az örökös és kényszeres önmagára találás. Az „önmagam” fogalmában jelzett „én” felveszi a „másik”, a társ funkcióját, a mások szerepét, a hozzájuk kötő viszony jellemzését is a most Kaposvárott kiállított képekben. Mátis Rita megtisztelt avval, hogy maga is elküldött nekem néhány képéhez egy-egy rövidke kis kommentárt. Írhatott volna sok minden másról, de ő a szerelem három természetét ragadta meg itt kiállított három nagy képében. Ezekről írt címeik szerint. Nekem közvetlenül nem jutott volna eszembe ezt a kört itt felidézni. "Érintés - amikor meglátod, ott fekszik a napsütésben. Gyönyörű, megérinted. Ez valaminek a kezdete, érintésedtől életre kel és színekkel telítődik minden, ami körbeveszi. Csak ő van, képe elsöpri a valóságot. Ő az ifjúság, a buja vágy, a féktelen varázserő. Csak őt akarod, nincs más se előtte se mögötte, semmi. Egy kimerevített pillanat, de már a fényben, a sötétség határán. A valóság győz múltbéli emlékekkel teletömött zsákjaival, a terhes felelősség súlyaival. A "Lót lányai és az angyal"- tele az ember a bűntudattal, ez az, ami angyal képében húz vissza a terhes valóságba. Az erdő démonokkal teli, mindet magadnak teremtetted. A szenvedés, a vezeklés képe a "Levétel a keresztről". Feláldozod magad a hűség oltárán, ott, ahol feloldanak a képzelet, az álmok bűne alól, az álmok alól melyek mindig szebbek voltak, mint a valóság.”
Archívum
Hozzászólások