Kezdőlap > Kultúra > Színház > „Úgy érzem, most értem meg igazán a díjra”

„Úgy érzem, most értem meg igazán a díjra”

2023. február 23. csütörtök, 12:08 Major Zoltán Színház
PDF

Papp Melinda, a Bóbita Bábszínház igazgatóhelyettese és bábszínésze február 11-én immár második alkalommal kapta meg a társulattól a legfontosabb elismerést, a Hang Gábor-díjat. Már több, mint egy évtizede teljes-szívvel lélekkel a Bóbitáért dolgozik, a színpadon és azon kívül egyaránt. Az újabb díj kapcsán Melinda többek között felidézte az elmúlt időszak legfontosabb Bóbitás és Bóbitán kívüli eseményeit, illetve mesélt a munkáiról és a következő bemutatóról. (Fotó: Farkas B. Szabina)

- Gratulálok a díjadhoz, amit immár másodszor is megkaptál. Milyen érzések vannak benned ezzel kapcsolatban?

- Amikor először megkaptam a Hang Gábor-díjat, 2015-ben, akkor hatalmas és felhőtlen öröm volt bennem, hogy az új társulatom, ahova nem olyan régen érkeztem, megszavazta nekem ezt. Aztán, ahogy egyre inkább elkezdtem itthon lenni Pécsett, akkor beleszoktam a helyzetbe, abba, hogy itt vagyok. Most, hogy másodjára kaptam meg, nagyon furcsa, kettős érzés volt bennem. Annyira az életemmé vált a bábszínház, annyira magaménak érzek minden pillanatot, minden egyes helyet a színházban. Azért dolgozunk, olyan előadásokat csinálunk, hogy az emberek szeressenek eljönni hozzánk. Ezt nem is lehet máshogy csinálni, csak szívvel lélekkel. Valószínűleg annyira véremmé vált már, hogy nem is nagyon értettem, hogy miért kapom. Úgy érzem, most értem meg rá igazán, a második alkalommal. Most a saját maximalizmusom is azt tudja mondani, hogy igen, megérdemeltem.

- Ahogy említetted, nyolc évvel ezelőtt kaptad az első díjat. Azóta sok idő eltelt. Kérlek, emelj ki néhány pillanatot, ami nagyon meghatározó volt a számodra itt a Bóbitában!

- Pozitívokat és negatívakat egyaránt fel tudok sorolni. Az egyik legmeghatározóbb korszakhatár a bábszínházban Takács Tibor (Berci) tragikus távozása. 2018-ban ment el a műszaki vezetőnk, aki nem csak nagyon jó kolléga és színházi ember volt, hanem egy nagyon fontos ember mindannyiunk életében, és a mai napig érezzük a hiányát. Olyan ez, mint amikor a családban meghal az első nagyszülő, ami által a sérthetetlennek hitt világ egy pillanat alatt felborul. Azóta próbáljuk érzelmileg feldolgozni ezt. Szerencsére sok új kolléga jött, de Berci pótolhatatlan. Amik nagyon örömteli pillanatok voltak, azok az előadások és a próbák. Persze a bábszínész énem azt mondja, hogy minden előadást egyformán szeretek, de igazából van, amelyik közelebb áll hozzám. Nagyon jó érzés, hogy a Torzonborz széria ilyen szépet futott. Az első bemutató 2014-ben volt, és tavaly, 2022-ben mutattuk be a legutóbbi részt, ami a sorozat lezárása is. Mindegyiknek ott bábáskodtam a születésénél. Eleinte fordító-dramaturgként voltam jelen, aztán a társulatban bekövetkező személyi változások miatt átvettem a Nagymama szerepét, és az utolsó részben már átvétel nélkül, alanyi jogon játszott el a Nagymamát. Nagyon jó élmény számomra minden egyes külföldi út, amit együtt élünk meg a társulattal: a zágrábi színházi fesztivál, illetve számtalan alkalommal jártunk Kolozsváron, Marosvásárhelyen. Ezek mind összekovácsolják a csapatot. Szintén jó élmény, hogy ugyan nekem nincsen saját gyermekem, de nagyon szeretem őket, és rengeteg gyermekem van itt a bábszínházban és a Művészeti Gimnáziumban is. Itt a társulatban is egyre szaporodnak a csemeték: Vadon Judit két csimotája, Matta Lóri két új gyereke, Illés Ilona (Babika) unokái. Az erdőben vannak a nagyon magas fák, az öregedő fák meg a kis hajtások. És jó érzés ezt látni és benne lenni. És általuk megérkezik az új pöttömszínházi közönség is. A kicsit idősebb generációra gondolva pedig kiemelném az #apa#anya#én filmet. Az ifjúsági előadások sorából, épp a nehéz covid-os időszakban, egy pályázat segítségével született egy film, egy tévéjáték, amit a Duna TV be is mutatott.

- Kérlek, mesélj a Pécsi Művészeti Gimnáziumban végzett munkádról. Mióta tanítasz ott, és milyen tárgyakat?

- A Művészeti Gimnáziumban azóta tanítok, mióta itt vagyok Pécsett, úgy szerződtem le a bábszínházzal, hogy én úgy szeretnék jönni, ha tudok tanítani. Drámatagozatos középiskolába jártam Debrecenben, ahova vissza is hívtak tanítani, hét évet tanítottam a drámaképzésben. Pécsett is ezt szerettem volna folytatni, mert úgy éreztem, hogy volt drámatagozatos diákként, diplomás pedagógusként és művészemberként tudok olyat adni a gyerekeknek, ami azt hiszem, nekem is jól jött volna annak idején. A drámaképzésben már gyakorlatilag minden tantárgyat tanítottam a kreatív mozgáson és kreatív zenén kívül. Oktattam drámajátékot, színjátékot, bábjátékot és most vers- és prózatanár vagyok a tagozaton. Ez nem csak azt jelenti, hogy hogyan mondjunk verset, ez az egyéni fejlesztésnek egy útja. A színjáték és drámajáték órákon főként csoportokban dolgoznak a gyerekek. Ezek közösségépítő, személyiségfejlesztő órák, ahol a különböző drámás gyakorlatokon keresztül először megismerik önmagukat, lesz egy stabil önképük, és aztán már nyugodt szívvel bele tudnak bújni másnak a bőrébe, ha egy szerepet kapnak. A vers- és prózában pedig minden egyes emberrel egyénileg tudok foglalkozni, hogy az énképe még erősebb legyen, és minél többet tudjon meg magáról azáltal, hogy egy írott szövegben megkeresi saját magát, és azt úgy tolmácsolja a világ felé, hogy egy jó élményt ad vele. Nem csak verseket és prózai anyagokat, monológokat olvasunk, hanem írunk is saját monológokat, verseket, slam poetry-t, dalszöveget. Sok minden belefér ebbe.

- Ez nagyon izgalmasan hangzik! Hány diákot tanítasz?

- Most minden évfolyamban tanítok, évfolyamonként 16-18 gyereket.

- Akiknek egy része utána fel-felbukkan a Bóbitában.

- Igen, hálistennek. Ziegenheim Dorina meg Farkas Dóra kollégák lettek, Szalai Barbara, aki jövőre ide szerződik, szintén tanítványunk volt.

 

alt

alt

Torzonborz és a holdrakéta. A felső képen: Papp Melinda és Mag Eszter, az alsó képen: Papp Melinda a Nagymamát játssza

 

- A magánéletedben is elég nagy változás történt az elmúlt időszakban. Erről mesélnél?

- Igen, szívesen! 2021-ben másodszor is férjhez mentem, 49 éves koromban, 7 év együttélés után. Az esküvő után 2 nappal elmentem a csapattal „nászútra” Olmützbe, Pécs városának képviseletében. Ilyen a színészélet! Ez a magánéleti szál szintén segített meggyökerezni Pécsett. Ahhoz, hogy ennyiféle dolgot bírjak, ahhoz egyfelől szükséges az említett stabil magánéleti háttér, másfelől pedig az, amit 17 éve csinálok, a tai chi, mint harcművészeti ág gyakorlása, ami energia, figyelem, koncentráció, töltődés és jellemfejlesztés.

- Ha már a stabil háttérről beszéltél, mostanában, főként az elmúlt néhány év folyamatos megpróbáltatásai, nehézségei miatt sokaknak vannak nehéz pillanatai. Mit tanácsolnál, hogyan lehet ezt lelkileg leküzdeni?

- Azt gondolom, hogy a kisközösségek, a család nagyon fontos. Ha távol él a család, vagy már esetleg nincsen, akkor érdemes olyan közösségeket – akár önkéntesként – keresni, ahol valamit tenni lehet másokért. Ugyanis a szeretet meg az energia oda-vissza vándorol. Ahogy József Attila is mondja: „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.” Akinek van lehetősége egy pici belső békét találni, bármilyen sporttal, természettel, miegyébbel, arra szerintem érdemes rászánni az időt, sokat segít.

- Szintén visszautalva az előző díj kapcsán folytatott beszélgetésünkre: azt mondtad akkor, hogy hosszútávon szeretnél egy monodráma előadást. Ez még nem valósult meg.

- Ó igen, ez még mindig várat magára. Viszont azt elmesélném, hogy vannak külsős munkáim is, például a pandémiás időszakban a Tandem Színházzal dolgoztam együtt, amelynek tagjai közül Bacskó Tünde osztálytársam volt, Fábián Gábor pedig pont négy évvel alattam járt, így ugyanaz volt az osztályfőnökünk. Velük csináltuk A Kóbor szálló című előadást, amely jelentős élmény volt számomra, mert az új városban, régi ismerősökkel egy társadalmi szempontból is fontos előadást tudtunk létrehozni. Ezen kívül egy másik fontos előadást is megemlítenék. Én magyar-német szakos tanár vagyok, és 2021-ben Ákli Krisztián, az Oberon Társulat vezetője felkért, hogy játsszak a svábok kitelepítéséről szóló Bündeltanz című előadásban, amit a Déryné Program finanszírozott. Ebben a Bóbitás kollégák közül Arató Máté is játszik, és egy csodálatos előadás született, amit a mai napig játszunk, sőt folyamatosan játszani is fogjuk. Az a terv, hogy a közeljövőben német nyelven is bemutatjuk. A mostani változatot magyarul játsszuk, de természetesen sok sváb kifejezést használunk. Különleges élmény, hogy olyan nénik és bácsik is ülnek a nézőtéren, akiknek ez élő történelem, személyes élmény. Örülök, hogy ilyen, teremtő jellegű ügyben is részt vehetek.

- Ez az előadás Pécsett is látható?

- Pécsett egyetlenegyszer játszottuk, a Lenau Házban, mert alapvetően ez egy sváb tájházak teraszára és udvarára kialakított szabadtéri produkció. Van beltéri verziója, és majd valamikor játszani fogjuk itt is. Viszont felléptünk a VéNégy Fesztiválon, illetve most lehet, hogy megyünk vele a Thealterre, úgyhogy ez egy izgalmas történet.

- Térjünk vissza a monodráma kérdéséhez.

- Az elmúlt években elgondolkodtam, hogy valóban az én vágyam-e, hogy monodrámát csinálják, vagy pedig a környezetemben mindenki monodrámát csinál, és mindenki azt gondolja, hogy ez a szakma csúcsa. Én csapatjátékos vagyok, szeretek emberekkel lenni és dolgozni, ahol energiát adunk egymásnak, hatunk egymásra. Viszont a kétszemélyes előadásokat pedig már majdnem monodrámának számítanak. Mióta idejöttem Pécsre, 2011 óta játsszuk Matta Lórival A bűbájos lakatot, szerintem 200 előadás felett vagyunk. Később, néhány éve lett egy új kétfős előadásunk, a Történetek a Kutyusról meg a Cicusról, az is kicsit ilyen. Sokszor szoktunk is viccelődni vele, hogy olyanok vagyunk, mint a Sztankay István-Schütz Ila kettős.

- Legközelebb mikor láthatunk a Bóbita színpadán új bemutatóban?

- Új bemutatóban a Kacor király című darabban, a március 11-ei bemutatón. A Kacor király egy nagyon érdekes és humoros előadás lesz. Ezt a mesét is, mint a Kisgömböcöt, mindenki ismeri, de ha meg kéne mondani, hogy miről szól, akkor annyit tudnánk mondani, hogy van benne egy macska, meg sok más állat. Ez egy viszonylag rövid történet: egy macska érkezik az erdőbe, és az ott élő állatok azt gondolják, hogy ő egy sokkal félelmetesebb fenevad, mint valójában. Behódolnak előtte, és a végén kiderül, hogy egy ártalmatlan házimacskától féltek. A saját életünkben is felfedezhető, hogy hallomásból, hírből felnagyított veszélyekkel szemben beindul a félelemérzetünk, főleg mostanában. Képesek vagyunk egy apró dolgot felnagyítani elefánttá, és ellenséget gyártunk magunknak. Ez lesz a koncepciója a Kacor király mesének, ami természetesen egy erdőben játszódik, ahol az erdei állatok – ennyi az aktualizálása és a mához kötődése, nagyon finoman – éppen polgármestert szeretnének választani. Én vagyok a Róka, a polgármester, aki már harminc éve betölti a hivatalát, és szeretnék lemondani, mert szeretnék pihenni egy kicsit. Azonban egyik állat se akarja ezt elvállalni, a felelősség senkinek sem kell. Ráadásul a harkályok titkos kopogásvonalán információ érkezik, hogy jön a Kacor király, egy félelmetes szörny. Erre a polgármester átmeneti állapotot vezet be, haditervet talál ki, így várják a Kacor királyt….A többi kiderül március 11-én.

Hirdetés
Hirdetés