Április 27-én este elérkezett a pillanat, amire a pécsi Omega-rajongók nagyon vártak. Kedvenceik visszatértek a baranyai megyeszékhelyre, hogy megmutassák, az Omega élőbb, mint valaha. A monstre két és fél órás koncert során szimfonikus zenészek és vendégművészek kísérték a csapatot. A koncert végén kitüntetéseket is átvettek a tagok. GALÉRIÁVAL! (Fotók: Horváth Csaba)

A Sportcsarnok körüli utcákban már egy órával a koncert előtt nem lehetett parkolóhelyet találni. A kapunyitás után a lépcsőket és a folyosókat elözönlötték az Omega fan club tagjai és nagy papírlapokat osztogattak, amiknek a koncert végén volt jelentősége. A lelátók háromnegyedig teltek meg, a küzdőtéren is szép számmal gyülekezett a nép. Durva becslés szerint két-háromezer rajongó gyűlt össze kedvencei ötvenedik, és a közlemények szerint utolsó pécsi koncertjére. A mutatványt Benkő László rövid felvezetője indította. Miután köszöntötte a közönséget, visszaemlékezett, hogy szinte a kezdetektől, tehát az 1960-as évek elejétől Pécsre járnak és nagyon szeretik a várost, nem csak hangulata, hanem szigorú közönsége miatt is. Meghallgathattunk egy ominózus anekdotát egy bizonyos helyi sztriptíztáncosnőről, még Aczél elvtárs idejéből, majd ugrottunk nagyot az időben és Benkő felidézte az 1994-es Konzum-tetőn tartott bulit (amire ő Domusként emlékezett, de a közönség egyből kijavította), aminek ötletét és kivitelezését megköszönte Belénessy Csabának, az MTI jelenlegi főnökének. Ő hívta fel a tagokat ugyanis egy nappal a Népstadion-beli koncertjük után, hogy ugyanezt Pécsett is meg lehetne csinálni. Vevő is volt a helyi közönség rendesen, maga a koncert pedig különlegességként él az emberek és a zenekar tagjainak emlékezetében is. Pécsi emlék tehát volt bőven, a pontot az i-re az április 27-ei koncert tette fel.

A színpad bal felét elsőként a Danubia zenekar foglalta el, jobbról pedig érkezett Gömöry Zsolt és Debreczeni Ciki. Háromnegyed órán keresztül Omega slágereket hallgathattunk szimfonikus feldolgozásban, a vokált pedig a közönség adta hozzá. A Fekete pillangónál szinte felrobbant a küzdőtér. Kemény volt, mint a kő! A középső blokk kezdetén megjelent Szekeres Tamás gitáros, egy fiatal hölgy, Katy Zee alias Szöllössy Kata, aki a Symphony album óta dolgozik együtt az Omegával basszusgitárosként majd – szinte szó szerint – berobbant a színpadra Kóbor János az évtizedek óta megszokott energiával és mozdulatokkal, és belekezdtek a Rapszódia fejezetbe. Jöttek a nagy slágerek: Babylon, Éjféli koncert, Napot hoztam, csillagot. Kóbor ekkor egy másik fiatal zenészt hívott fel maga mellé, JC Connington énekest Nagy Britanniából, aki a Hallgatag szív és a Break the Chain angol változatát adta elő (Child in Your Arms és Break the Chain címmel). A Mozgó világ és a Metamorfózis II után megint nem lehetett megszólalni.

„Befejezésül”, az utolsó egy órára újra az 1971 óta változatlan felállással zenélő Omega tagjai uralták a színpadot. Molnár György (Elefánt) a védjegyévé vált ezüst cilinderben és hosszú kabátban szaggatta a húrokat, Mihály Tamás pedig szólóalbumáról is előadott egy dalt, a Jégmadár címűt. De a lényeg: a klasszikus Omega. A Léna sorai alatt nem csak a szél süvített, hanem a közönség is zúgott, majd tovább emelték a fiúk a fordulatszámot: Életfogytig rock ’n roll, Addig élj, Tízezer lépés, Őrültek órája és természetesen a Petróleumlámpa. Amikor a hangulat a tetőfokára hágott, a zene elhallgatott, a fények kigyulladtak a színpadon és megjelent Trunkos András, az Omega producere, ezúttal a közönséget képviselve és átadta a tagoknak „A Közönség Szeretete” díjakat, majd elénekelte a Boldog szülinapot Meckyék tiszteletére. Ekkor a színpad kijelzőjén egy piros körbe írt 50-es szám jelent meg, az arénában pedig varázsütésre több ezer 50-es tábla jelent meg, amitől persze a zenekar minden tagja elérzékenyült. Jó volt részese lenni ennek az Omega pillanatnak! Még ezt is lehetett fokozni: Trunkos felhívta a színpadra azt az embert, aki mindig jelen van az Omega koncerteken, dalaiknak minden sorában, de látni soha nem lehet. Sülyi Péterről van szó. És ha már feljött, egy szívhezszóló szöveget is előadott, ami összefoglalta az Omega ars poeticáját. A dalokban mindig két lélek van: én és te. Mindig. Együtt.

Ezt a tényleg ünnepi pillanatot még fokozták a fiúk a Gyöngyhajú lánnyal és – most már tényleg befejezésként – a Régi csibészek soraival. Igen, azok. Régi csibészek. De reméljük, hogy még halljuk őket. Úgy mentek le a színpadról, minden mozdulatuk azt sugallta, hogy még mindig nincs vége. Meglátjuk. Az Időrabló őket nem tudta elragadni. Jó, lenne, ha még jönne párszor tízezer lépés.

További képek ezen az oldalon.