A Pannonhalmi Apátság több mint ezer éves történetéből végtelen négy évet, saját szemüvegén keresztül jegyez Méhes Károly legújabb önéletrajzi regényében, a Hegymenet címűben. Az íróval az egyházi iskolában eltöltött boldog örökkévalóságról, valamint az emlékezés és az írás folyamatáról beszélgettem.

- Amikor az előző önéletrajzi regénye, a „Túl élő” megjelenése után beszélgettünk, azt mondta, hogy maradt még Önben egy könyvnyi anyag. Ezt már az első könyv írása közben így érezte, vagy utána bíztatták, hogy írjon folytatást?

- Ez automatikusan adódott. Mint ahogy az életemben, a regényben is annyira éles volt a cezúra, hogy muszáj volt elválasztanom a két történetet. Az általános iskola befejezése egy határkő mindenki életében. Még fel sem ocsúdtam, máris egy teljesen új és különös világban találtam magam, Pannonhalmán. Mivel Győrött laktunk, az új életem színhelye csak 18 kilométerre volt, de mégis mintha egy másik univerzumban lett volna. Az ilyen fajta közösség megéneklésének amúgy is van egy hagyománya, de nálam nem ez volt az elsődleges szempont.

- Hol vesszük fel a történet fonalát a Hegymenet című kötetben a Túl élő-ben átélt kalandokhoz képest?

- Gyakorlatilag ugyanott. A Túl élő azzal ér véget, hogy hogy elindulok Győrből, végiggurulok a Dugonics utcán, nagyanyám meg az öcsém integet. Ez a könyv pedig úgy kezdődik, hogy megérkezünk Pannonhalmára és ott a felsőbb évesek, akik segédkeztek mindig az egy nappal korábban érkező elsősöknek az eligazodásban meg a becihelődésben, fogadnak minket.

- Közel kétszáz oldalon fejti ki, milyen pannonhalmi diáknak lenni. Most, több mint negyed évszázad elteltével mit őriz magában Pannonhalmáról, illetve az ottani létről? Mit adott Önnek ez a négy év?

- Ezekre a kérdésekre nehéz nem valamiféle szólamokban vagy nagyon leegyszerűsített klisékben válaszolni, hiszen még ebbe a könyvbe se fért bele szerintem minden. Ez a könyv az én vallomásom, és természetesen az eltelt harminc év alatt is folyamatosan változott a Pannonhalmáról kialakult kép. A végtelenségig lehetne egy ilyen történetet írni, mert mindig van hozzátenni. Az egyik idézet a könyv elején Ottlik Gézának Buda című művéből van: „Ha a világ legnagyobb írói egész életükben ezt írnák, akkor se tudnák leírni, milyen volt az a szombathelyi országút”, mert valahogy az szavakkal leírhatatlan. Itt nagyjából ugyanez a helyzet.

Tanóra az atyáknál

Az nyilvánvaló, hogy nagyon sok mindent adott, és kétségtelen, hogy a helynek a kultikus mivolta és – nem csak földrajzi értelemben vett – kiemelt helyzete adott bizonyos pluszt hozzá. Egyfajta „akolmeleg” is csatlakozik hozzá. Az biztos, hogy ha én bárhol ebben a harminc évben mondtam valahol, hogy Pannonhalma, vagy bencés diák, akkor az emberek elkezdenek hümmögni, hogy nahát, ez igen! Aztán gyakran a hümmögéseken túl kiderült, hogy a beszélgetőtársam vagy valami rokona is oda járt. A végzés után az első pár évben, amíg tartott a szocializmus, hivatalos körökben nem volt egy jó pont, és nem is vettek fel rögtön elsőre sehova.

Négy év nem tűnik olyan borzasztó soknak, főleg amikor ennyi idősen, hiszen ha úgy vesszük, két olimpia közt eltelt időről beszélünk. Szinte tegnap volt az előző, pedig már idén nyáron itt a következő. Másrészt annyi fontos változás megy végbe a középiskola négy éve alatt, hogy szinte minden pillanat belénk ivódik.

Az más kérdés, hogy a későbbiekben mi marad a felszínen, vagy mik hívódnak elő évről évre. 2011. december 30-án volt egy kisebbfajta osztálytalálkozó Budapesten a könyv megjelenésének örömére, és máris követelik rajtam a második felvonást, mert sok történet kimaradt belőle. Rögtön mondtak nekem a volt osztálytársak három-négy olyan történetet, amikre egyáltalán nem emlékeztem, holott, mint kiderült aktív szereplőjük voltam. Volt egy olyan eset például, hogy az osztályfőnökünk - aki a könyvben Deziré atyaként szerepel - kiszólított egy osztályfőnöki óra alkalmával, hogy rajzoljak karikatúrákat az osztálytársaimról a táblára, mivel az osztály „rajzbohóca” voltam. Több mint három évtized után az érintettek el is mondták, hogy mit rajzoltam róluk, nálam viszont nem csak a kész művek, hanem az egész szituáció is teljesen eltűnt.

- A könyv alakjai annyira élnek, hogy szinte kiugranak a lapokról. Élete során végig ilyen élesen éltek Önben ezek a figurák, vagy most az írás folyamata adott ilyen éles kontúrt nekik?

- Nem élnek bennem naponta ilyen élességgel, de megvannak. Az előző könyvnél is tapasztaltam, hogy a koncentráltság segítségével, amivel az emlékeinket előhívjuk, a történések és személyek hihetetlenül meg tudnak elevenedni. Semmi megerőltetésbe nem került ennek a kötetnek a megírása sem, minden „úgy jött”. Inkább kordában kellett tartani a szöveget, és normális mondattá formálni azt, odafigyelni a műfaji keretekre, korlátokra. Arra kellett vigyázni, hogy ne legyen nagyon túlírva vagy túlbeszélve a történet.

"Rezervátumban", mégis szabadon

- Az első meglepetés akkor éri az olvasót, amikor kiderül a könyv lapjairól, hogy Pannonhalmán az élet, főként kulturális téren, sokkal szabadosabb volt, mint ahogy ezt ilyen patinás intézménytől elvárnánk.

- Ilyen szempontból a bencés gimnázium nagyon liberális volt. Amikor egykori általános iskolás osztálytársaimnak, akik Győrött jártak a Révaiba meg a Kazinczyba, meséltem, hogy milyen a szellem és mi minden zajlik nálunk, kiderült, hogy ők a KISZ fennhatósága alatt sokkal drasztikusabb szigort kellett, hogy megéljenek, mint mi Pannonhalmán.

Rezervátumszerű bezártság jellemezte, de ugyanakkor volt egy nagyon különös pezsgése is az egésznek. Nagyon sok híres ember jött oda, szinte heti szinten. Nemes Nagy Ágnestől Bálint Andrásig olyan figurák megfordultak ott, akiket mi abszolút nem értékeltünk akkor. Sőt! Végre lett volna egy szabad esténk, helyette lezavartak minket valami íróhoz, költőhöz, például Pilinszky Jánoshoz. Amikor utólag ezek tudatosultak, akkor szinte hivalkodtunk vele, hogy Nemes Nagy Ágnes tartott nekünk magyar órát.

- Azt éreztem végig a könyv olvasása során, hogy a Pannonhalmi Apátság patinás jellege abszolút nem szereplője a történeteknek. Mintha Önök, miután bekerültek, abszolút természetesnek vették volna a közeget.

- Így van, hiszen ez szó szerint a mindennapokat jelentette számunkra. Aki turistaként odamegy, és előtte heteket készül, hogy eltöltsön némi időt Nyugat-Magyarországon, máshogy néz az ódon falakra. Pannonhalmát 1001-ben alapították, itt őrzik a tihanyi alapítólevelet és más, nagyon régi dokumentumokat; ezeknek mindent egybevéve van egyfajta súlya. Amivel nem lehet napi szinten dolgozni.

A szerző gimnazistaként (jobbra) barátjával

- Mikor szűnt meg az áhitat? Azonnal, miután bekerültek?

- Nem, azért nem azonnal. Belejátszott az, hogy kiválasztottak voltunk, szó szerint. Akkoriban sokkal többen jelentkeztek, lévén nagyon kevés egyházi gimnázium volt, Pannonhalma pedig nagyon erős volt a rangsorban. Manapság a hely ugyanolyan, de például a tanári karban jelenleg összesen hét-nyolc bencés van, mindenki civil. Ott voltunk ebben a nagyon új közegben, megéltük a hálóteremnek a hangulatát. Az tényleg olyan volt, ahogy az Abigélből ismertük: irgalmatlan nagy hodály, huszonnégy teljesen egyforma kopott és vacak vaságy, amiket 1939-től használták, tehát akkor épp negyven éve. Minden annyira új és szokatlan volt a maga nemében, hogy természetesen egy kicsit megszeppentünk, meg próbáltuk fegyelmezni magunkat. Ez azonban két-három hónap alatt lefoszlott, teljesen természetes lett minden, elvesztette a szent mivoltát.

- Beszéljünk egy picit az írásmódról! Úgy olvastam a könyvet, hogy ez egy pannonhalmi mozaikkép. Darabkáiból szépen összeáll a történet, megismerjük Méhes Károly négy évét, a diákokat, az atyákat, valamint a környezetet, ami ugyanolyan fontos szereplő. Ami rögtön feltűnt, hogy nem csak Ön által faragott mozaikok, vagyis kis történetek alkotják a művet, hanem vannak konkrét tárgyi emlékek, amik szintén a regény részét képezik. „Kész szövegek”, vagyis saját és osztálytársak által írt versek. Ezeket és a többi tárgyat, mint a Lennon szemüvegeket és a hibás bélyegeket, amiket Geláz atyától kapott, otthon őrzi?

- A versek megvannak otthon: az én verseim, valamint barátomnak, Demeter Marcinak az első költeményei is. Megtartottam az egyik szemüveget, és természetesen a hibás Hitler és Sztálin bélyegeket is mind megőriztem. De nem kellett elővennem őket az íráshoz, mert szintén annyira az emlékezet részei, hogy egyből beugrottak. Fura módon, az egész négy év kézzelfogható tárgyi emlékei egy nagyon vékony kis paksamétába elfért, alig van valami, legalábbis nekem.

- Megkereste a könyvben szereplő embereket az írás során?

- Azzal, hogy szerepelhetnek-e a könyvben? Azzal kapcsolatban nem. A kész művet elküldtem két rendtagnak: Varga Mátyásnak, aki egyben költő is, illetve magának a főapátnak, Várszegi Asztriknak. Mindketten azt mondták, hogy nagyon örülnek neki, nem találnak semmi olyat a szövegben, ami nehezményezhető vagy sértő lenne rájuk nézve. Holott nem egy dicshimnuszról van szó. De azt hiszem, ez jellemzi az ő hozzáállásukat is. Nem biztos, hogy minden egyházi személy így fogadna egy ilyen fajta szöveget. Osztálytársak is olvasták, és inkább azért kaptam reklamációkat, hogyha valakit kihagytam a könyvből. Ez pedig törvényszerű; hiszen egy osztályban bizony vannak olyanok, akikkel a négy év alatt két mondatot se beszélünk. Ezek alapján meg nehéz bármit is írni az adott emberről.

A legendás hálóteremben

- Olvasói visszajelzések?

- Nagyon sok van, az első adag könyv teljesen el is fogyott. December elején kellett nyomatni egy újabbat. Most is napi 2-3 megrendelés érkezik. Itt-ott könyvesboltokban, például Pécsett a Corvinában kapható a könyv.

- Ez most a második önéletrajzi regénye …Sokan próbálkoznak ezzel a műfajjal manapság?

- Maga a vonulat jelenleg nem annyira jellemző: a 40-es években volt inkább egy ilyen irány, amikor megjelent az Egy polgár vallomásai Márai Sándortól, Kolozsvári Grandpierre Emiltől a Szabadság illetve Kodolányitól a Süllyedő világ, azok még vaskosabb kötetek voltak. Az elmúlt pár évben is megjelent pár autobiografikus mű: 2011-ben Kiss Ottótól kijött A másik ország, valamint egy évvel korábban Garaczi László „Egy lemur vallomásai” című trilógiájának kiadták az utolsó kötetét is, Arc és hátraarc címmel. Ha úgy vesszük, még Esterházy Péter Harmonia Caelestisének második fele is egy ilyenfajta mű.

Hogy az ember mikor ír meg egy ilyen művet, vagy egyáltalán érez-e indíttatást rá, hogy megírja, egyénfüggő. A Pécsi Íróprogram egyik vendége, az észt Mikhel Mutt például azt mondta nekem, hogy ő ezt azért írja meg most az önéletrajzi regényét – akkor 55 éves körül volt - mert egy másik híres észt író, Jaan Kross, aki 2007-ben halt meg, túl későn állt neki a saját művének. Nagyon öregen jegyezte le, ezért tele volt tényszerű tévedésekkel. Ő nem szeretné ezt megvárni, addig be akarja fejezni, amíg emlékszik a történésekre.

- Mennyi időt vett igénybe a regény megírása?

- Ezt nagyon pontosan meg tudom mondani. 2010. január elsején kezdtem el írni és 2011. március 15-én készültem el vele.

- Elképzelhető-e, hogy trilógiává bővül Méhes Károly regényben elbeszélt története?

- El. Megírom 1989-ig. Pannonhalma után két évig otthon voltam, utána vettek fel az egyetemre, ahova a gorbacsovi peresztrojka izgalmas, ma már történelmi évei alatt jártam. Ez a korszak a mi generációnk számára a nagy időket jelentette.

- Neki is áll hamarosan?

- Már elkezdtem. Január 1-hez tartottam magam most is, írtam egy fél oldalt, csak hogy jól kezdődjön az év.