Kultúrában utazunk

Január 7-én nyílt meg Méhes Károly első pécsi fotókiállítása „Mindenféle mindenfelé” címmel a Mecseki Fotóklubban, amely egészen február 7-ig látogatható a Civil Közösségek Házában. Az évtizedek óta verseket és prózai műveket publikáló íróval többek között arról beszélgettünk, hogyan jött az életébe a fotózás, milyen viszonyt lát az írás és a fotók között, illetve hogy mely témákat és technikát részesíti előnyben a képeinél. (Képünkön: A megnyitón. Középen: Méhes Károly, háttérben a fotóival, balról: Kéméndi Tamás harmonikaművész, jobbról: Bősze Ádám zenetörténész. Fotó forrása: Méhes Károly)

- Hogyan indult nálad a fotózás? Milyen céllal kezdtél bele?

- A fotózás régen indult, fényképeket csináltam, mint bárki manapság. Persze akkoriban nagyobb kiváltság volt, sőt hobbinak számított, ha valaki fotózott. Nekünk is volt otthon a családban fényképezőgépünk. De nem úgy készítettük a képeket, mint most. Apám befűzte a 36 kockás filmet, amire egy éven át lődözött fotókat, főként nyaralásokon, és amikor előhívatta, már nem nagyon emlékeztünk rá, hogy mi volt az első pár kockán. Én viszont elég sokat jövök-megyek a világban, illetve a Forma-1-es tudósítói mivoltom miatt is sokat fotóztam, főleg amikor már digitális gépem lett, és nem kellett spórolni a képekkel. Nem volt baj, ha valamit elrontottam, mert újat lehetett készíteni, csak kártya memóriája szabott határt. Úgyhogy emiatt már szert tettem némi gyakorlatra, például megtanultam komponálni, illetve kiválasztani, hogy mi legyen a képen, hogy az ki is nézzen valahogyan. Aztán 2020-ban jött a covid, ami sok mindent lefojtott, de cserébe rengeteg mindent előhozott az emberekből. A hirtelen ránk szakadt időmilliomos mivoltunkban elkezdtünk olyasmikkel foglalkozni, amire addig nem volt lehetőség. Ekkor kezdtem kicsit megfazonírozni a képeket, illetve átrakni őket fekete-fehérbe, a magam szórakoztatására. A Facebook pedig segített ezeknek a publikálásában. Azt vettem észre, hogy nagyon pozitív visszajelzéseket kapok. Ráadásul ezek nem csak baráti szinten, hanem a képek világában vagy egyenesen a fotóművészetben jártas figuráktól érkeztek. Az egyik ilyen volt Horváth András építész, akivel január 29-én közös tárlatvezetést tartunk, és beszélgetünk a képekről. Egy másik ilyen szakember pedig régi kollégám és atyai barátom, Cseri László fotóművész volt, akit generációjának egyik legjobb magyar fotósának tartanak, köztük én is. Ezekben a visszajelzésekben az is jó volt, hogy a hozsannák mellett megmondták, hogy mi az, amire figyeljek, máshogy csináljak. Szerintem íróként, illetve minden ilyen jellegű alkotó tevékenységnél ez legalább annyira fontos, ha nem fontosabb, mert csak a dicsérettel az ember nem jut sokra, illetve elhiszi, hogy tökéletes, az pedig nem szerencsés. Így ezen visszajelzések mentén próbáltam alakítgatni a képeket, főként technikailag.

- Mikor és hogyan kaptad meg az első felkérést, ki keresett meg, hogy állítsd ki a képeidet?

- Középiskolába a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba jártam, és mostanában az Íróprogram kapcsán megelevenedett velük a kapcsolatom, mert oda is vittünk szerzőket. Talán még 2021-ben volt, teljesen váratlanul felajánlották, hogy a kis magángalériájukban szívesen látják a képeimet egy kiállításon. Ez nagyon szép és megtisztelő feladat volt, illetve izgalommal járt, mert nekem új élmény volt. Azt már tudtam, hogy milyen egy kötet megjelenése után könyvbemutatón, illetve más irodalmi rendezvényeken részt venni, hiszen ez egy picit hasonló terep, mégis más. Szerencsére nagyon jól sikerült, a tárlatot Gulyás Gábor esztéta nyitotta meg, és egy csomó ismerős jött helyből, Győrből, illetve az ország különböző szegleteiből.

- Mi volt a következő állomás?

- Ahogy ezt az életben mindannyian megtapasztaljuk, egyszer kell csak egy ajtót berúgni. Ugyanis a megnyitón volt egy ismerősöm, akinek van egy nagyon kultúra-orientált, a vendéglátó szektorban dolgozó barátja, aki egy éttermet és egy kávéházat üzemeltet Budapesten, és ahol folyamatosan vannak kiállítások. A Bookta a Margit-híd budai hídfőjénél van, nagyon hangulatos, kicsit zegzugos, több helyiségből álló hely. Így kaptam az újabb meghívást, a Booktában volt a következő kiállítás, majd a 36 Bisztróba költözött, ami nagyobb területű, nagy ablakokkal és falfelületekkel rendelkezik. Örömmel láttam, hogy ezekre a eseményekre nagyon sokan eljöttek, ahogy január elején a pécsire is. Nyilván ott főleg a budapesti ismerőseim, barátaim voltak, többek között Bereményi Géza. Ez adott egyfajta lökést, hogy érdemes tovább csinálni. Egy másik tárlatot Keszthelyi Kingának köszönhetek, aki Pécsről származik, Budapesten dramaturg, és 2024-ig ő szervezte a Fischer Iván Lakásszínház programjait. A lakás az Andrássy úton van, szemben az Operával, ahol a híres karmester élt a családjával gyermekkorában. Mindig nagyon érdekes, főleg színházi és beszélgetős programok vannak ott. Tehát Kinga jelezte, hogy szívesen kirakja a falakra a képeimet. Előttem talán egy évvel Keresztes Zoltánnak volt ott kiállítása, aki szintén pécsi, csak már régóta Pesten él pszichiáterként. Ezt a tárlatomat nagy örömömre Barnás Ferenc író nyitotta meg.

 - Ezek a kiállítások mind más városokban volt. Hogyan jött létre a pécsi?

- Egyre többen kérdezgették, hogy látták, hogy itt meg ott nyílt meg tárlatom, mikor lesz majd Pécsett? Mondtam, ha valaki hív, én nem akarom senkire se rátukmálni magamat. Tavaly, valamikor a nyár végén keresett meg Déri Judit, a Mecseki Fotóklub vezetője, ami egy régi, nagy hagyományú, közel 70 éves intézmény (1957. március 8-án alakult meg – a szerk.), ahonnan a nagy pécsi fotós generáció is kinőtt. Például az említett Cseri László, valamint Harnóczy Örs, Marsalkó Péter, de még a korábbiak is, többek közt Halász Rezső, akiről a kiállítás helyszínét adó galéria a nevét kapta, vagy Szász János, és még sorolhatnánk. Pécsnek az irodalom és képzőművészet mellett mindig nagyon jelentős fotóélete volt. Természetesen nagyon megörvendtem a felkérésnek, megtisztelő volt.

- Milyen témákat választasz egy-egy kiállításra? Vannak visszatérő, mindenhol szereplő képek?

- Mindig változtatom a képeket. Van egy törzsanyag, amely majdnem mindegyik tárlaton szerepelt, de csináltatok újakat is, vagy variálom a meglevőket. Azt mondták a kiállítás-bizniszben nálam sokkal tapasztaltabbak, hogy az 50x70-es méret azért jó, mert az már egy másik dimenziót ad. Ezt én is tapasztaltam. Ha nagyban látom őket, mintha mást is jelentene, máshogy hatnak az emberre. Amikor a mostani anyagot összeszedegettem, azt láttam, hogy sok, a világban mindenfelé készült kép van, illetve mivel nem csak épületfotó vagy utcakép van, inkább szituációkat ábrázol. Így lett a tárlat címe, szójátékkal élve, „Mindenféle mindenfelé”. Szigorúan portrénak nevezhető kép nincs is ezen a tárlaton. Bár zárójelben megjegyezném, hogy Kincses Károly fotómúzeológustól azt hallottam, ha egy kezet lefényképezek, az is lehet portré, mert szinte azonnal hozzá tudjuk képzelni a figurát.

- Bősze Ádám a megnyitón kiemelte, hogy mindegyik kép szépen meg van komponálva.

- A komponálás néha tényleg csak egy utógondolat. Például az egyik képemen egy idős pár éppen eszik. Természetesem egy étteremben az ember nem nagyon mer vagy akar valaki másnak a képébe fotózni. Viszont éppen hátrafordultam, kattintottam a géppel, és ez lett belőle. Úgyhogy ez egy kicsit a szerencse dolga is. A barátaim azt mondták rá, hogy még a fotón szereplők a kést és a villát is nagyon mérnökien tartják, holott semmi mérnöki nincs benne, vagy odafönt mérnökösködött valaki. Látható itt egy pécsi kép is, ami a Városháza tornyából készült, azért olyan hosszú az árnyék, ami rávetül a Széchenyi térre. Utólag észrevettem, hogy három ember sétál rajta, miközben szinte átlósan három virágcserép áll a szobor tövében. Ezek ösztönös ráérzések, amit akkor szemmel szinte nem is látok.

- Említetted, hogy a fotóidra nem csak dicséreteket kaptál, hanem finom kritikákat is. Ez mire vonatkozott?

- Az egyik megjegyzés a fekete-fehér használatára vonatkozik. Néha próbálkozom színes fotókkal is, de az embereknek nagyon bejött a fekete-fehér módszer. Noha ez nem nóvum, nagyjából egy évszázadon keresztül csak ez volt. Egyes képekre olyan megjegyzéseket szoktam kapni, hogy nagyon sok bennük a fekete, lehetne egy kicsit finomítani vagy deríteni rajtuk. A színes képek között is akadtak olyanok, amikre az volt a visszajelzés, hogy nem rossz, de inkább csináljam meg fekete-fehérben. Idézném ismét Kincses Károlyt, mert szimpatikus, bár megfoghatatlan az a gondolata, hogy egy fotón mindig legyen valami titok. Szép gondolat, csak hol kezdődik, és hol végződik, illetve kinek mi a titok. Megfoghatatlan, mit nevezünk annak, ugyanakkor mégis mindenki érzi és tudja, miről van szó, hiszen talán ez maga a művészet. Ahogy Hatvany Lajos is mondta Ady Endrének A fekete zongora című verséről: „Nem tudom, hogy miről szól, de csodálatos.” Ez szerintem egy nagyon jó gondolat, mert nem kell mindig megmagyarázni, hogy mit látunk, elég, ha jó érzésünk támad tőle.

- A Facebookon bevett dolog nálad, hogy valamilyen vicces vagy frappáns címmel illeted a képeket. Ezért is kritika szokott érni téged. Mi ezzel a kritikusok problémája? Mennyire tudatos nálad a címadás? Már akkor is így jártál el, amikor elkezdtél fotózni? Szeretnéd folytatni ezt a gyakorlatot?

- Szeretném és fogom is, a dorgálások ellenére. Főleg amiatt morogtak egyesek, hogy én ezzel akarom „eladni” a képeket, illetve arra serkentettek, hogy meg kéne tanulnom szétválasztani a két énemet. De nem tudom, hogy szét kell-e feltétlenül. Rendben, hogy én idáig irodalmár, író voltam, ám ha most kicsit áteveztem a fotográfiára, nem kéne a kettőt így ötvözni. Miért ne lehetne? Hány olyan művészeti ág van, ahol a szöveg központi elem, ilyen például a képvers, vagy az a kicsit avantgárdabb megoldás, ami a 20. század elejére volt jellemző, hogy beleírtak a képbe. Nemrég voltam a Műcsarnokban Šwierkiewicz Róbert kiállításán, ő például szöveget festett a vászonra. Sokszor ez is egy kép. Illetve az írásnak a képe a kép. Nyilván attitűd kérdése is, hogy kinek mi a szimpatikus. A szigorúbb fotósok szerint a fotónak önmagában mindent el kell tudni mondania, nem kell semmit alábiggyeszteni, mint egy használati utasítást. De azért úgy látom, hogy ennek van egyfajta varázsa. Nem mindig arra megy ki a dolog, hogy valami szójátékkal poénkodjak, inkább egy olyan aurát akarok adni a képnek, ami lehet, hogy első látásra nincs ott. Persze mindenki úgy értelmez, ahogy akar, de ha van a képhez valami kis szösszenet, lehet, olyasmit sugallok a nézőknek, amire esetleg soha nem gondolt volna.

- Gondolom, az írói énedet azért nem fogod elnyomni magadban.

- El semmiképpen sem nyomom, verseket továbbra is rendszeresen írok. Ha minden összejön, akkor az idei évre be van tervezve egy verseskötet a Prae Kiadónál, ez gyakorlatilag készen van, leadva. Ami a prózát illeti, az kevésbé vonz most. Régebben úgy közlekedtem, hogy füleltem, nyitott voltam, és sokszor egy mondatból is tudtam írni valamit. Elmegy melletted két ember az utcán, hallasz három mondatot, és abból meg lehet írni a rövid, vagy akár hosszabb szövegedet, mert íróként továbbgondolom. Az irodalomban az a jó, hogy ott te vagy a kisisten, az történik, amit te akarsz.

- Ebben azért megoszlanak a vélemények. Jón Kalman Stefánsson, aki tavaly a PécsLit After vendége volt, azt mesélte, hogy neki szinte soha nem sikerül megírnia, amit eltervez, mert a karakterei általában átveszik az irányítást, és alakítják a helyzeteket.

- Igen, ilyen előfordul. Bereményi Géza két éve Vajszlón volt vendégségben, a Magyar Írórezidencia Program keretében. A végén elmesélte, hogy azért volt különösen nagy élmény, mert meg akarta írni a Magyar Copperfield folytatását, az egyetemi éveinek, és Cseh Tamással való megismerkedésének a sztoriját. Írás közben felbukkant egy figura, akire mint mellékszereplőre gondolt csak. Azonban elkezdte írni a szöveget, és egy idő után azt vette észre, hogy ő lett a regény egyik főszereplője. Ezért teljesen ki kellett fordítania a történetet, mert a karakter kikövetelte magának. Ezt egy fotóval utólag valószínűleg nem lehet megcsinálni. Ha kattintottál egyet a világban, és utána hazajössz, ahhoz már nem nagyon tudsz mit hozzátenni, hacsak nem csinálsz egy kollázst vagy montázst, vagy nem írsz bele szöveget.

- Mit jelent számodra a fotózás? Miért tartod fontosnak?

- Nagyon tetszett Korniss Péter gondolata, amit tavaly az Ördögkatlan Fesztiválon fejtegetett, hogy a fotográfia legnagyobb csodája, hogy ameddig élünk, vagy amíg van emberi kultúra, a lefotózott pillanat megmarad. Ha valaki meg akarja nézni, hogy milyen volt a gyereke negyven évvel ezelőtt, a fényképhez fordul. A videó már nem alkalmas erre, mert ugyan megismétli a történést, de nem lehet benne elmélyedni. Szoktuk mondani, hogy egy kép többet mond ezer szónál. Elég képet kell elővarázsolni, és az elmeséli az egész életet. Részben jó ez a nagy képi kultúra, de mint minden, végtelenül felületessé válik. A mobilon pörgetve nem lehet fényképeket nézegetni. Hallottam már olyan véleményeket, hogy minimum egy percig kell egy fotót nézni. Mások azt mondják, hogy még tovább, legalább öt percig. A méret se mindegy, ahogy az előbb már szó volt róla, mobilon nem lehet, legalább egy rendes monitor kell hozzá. Viszont a fotózás egy kicsit el is lustított, mint írót, mert rájöttem, hogy ily módon egy csomó dolgot egyszerűbben, és főleg gyorsabban ki tudok fejezni, vagy el tudok mesélni. Illetve azt is érzem harmincöt év után, mióta irkálok, hogy megírtam mindenfélét, amit akartam. Jelenleg nem érzek kínzó inspirációt, hogy belekezdjek egy új novellába vagy regénybe. Persze így könnyű, hogy van helyette más.

 Az ég madarai és egyéb apróságok

A becsomagolt part

Adja az ívet

Híréhség

Méhes Károly "Mindenféle mindenfelé" című kiállítása február 7-ig tekinthető meg a Civil Közösségek Háza Halász Rezső Galériájában.