Kultúrában utazunk

Saját elmondása szerint a harmincöt év alatt szinte nem volt olyan báb, ami ne ment volna át a kezei között. Bódiné Kövecses Anna (képünkön), vagy ahogy bábos körökben mindenki ismeri, Ancika, tavaly decemberben fejezte be a munkát a Bóbita Bábszínház bábműhelyében. Vele beszélgettünk inspirációkról, példaképekről, a bábkészítésről és -tervezésről, illetve az elmúlt három és fél évtizedről.

- Mi indított el a Bóbita Bábszínház felé, mi inspirált, hogy bábokkal foglalkozz?

- Kirakatrendezőként végeztem, 13 évig voltam ebben a szakmában. Nagyon szerettem, de megszületett a kislányom és abba kellett hagynom. Viszont világéletemben szerettem volna egy színházhoz kerülni, imádtam például a színházszagot. A József utcában laktunk, ahonnan mindig láttam a Bóbita Bábszínház tetejét. Szerencsére Kós Lajos „Lulu bá” éppen új munkatársat keresett. 1988. március 8-án behívott, adott egy munkát, egy kiskacsa bábot kellett faragnom. Ez egy híres darabjához, a Séta az állatkertben című előadásban az Ének az esőben-hez készült. Úgy vett fel, hogy megkérdezte, mi a szakmám. Mondtam, hogy kirakatrendező és dekoratőr vagyok. Erre azt mondta: „Azok mindenhez értenek” - és fel voltam véve! Egész nyáron bent dolgoztam a műhelyben, akkor még önkéntesként. Ekkor volt Sramó Gábor első rendezése, a Hatalmas színrabló, amit Szabó Zsuzsa tervezett. Ez a darab számomra különösen megható volt, az első bemutatóm. Ott ültem az első sorban, és potyogtak a könnyeim... Augusztustól lettem rendes tag.

- Emlékszel rá, hogy konkrétan mit dolgoztál benne?

- Mindenben segítettem, amit éppen kellett. A fő munkát nem én csináltam, „kisinasként” vettem részt benne. Nem sokkal utána jött a bábszínházba Orosz Klaudia, tőle nagyon sokat tanultam, csakúgy, mint Lulu bától. Természetesen mindenkitől sokat kaptam az életben, kollégáktól, tervezőktől, de ők ketten nagyon meghatározók voltak számomra. Klaudiának nagyon sokat dolgoztunk a színházon kívül is, mert ő a Kolibri Színház tervezője, azt hiszem, még a mai napig is, és nyaranta mi készítettük el az előadásaik bábjait és díszleteit. Azért is tisztelem, mert mindig nagyon pontos terveket adott. Ha valahova berajzolt egy szöget, annak biztosan ott volt a helye. Mint egy kottát, úgy lehetett használni a terveit.
- Mi az, ami eszedbe jut ezekről a régi bóbitás időkről?

- Teljesen más volt. Lehet, hogy ez abból adódik, hogy én is még fiatal voltam, akkor egy szinte egykorú csapat jött létre. Mindenki nagyon lelkes volt. Azon voltunk, hogy a legtöbbet hozzuk ki az adott munkából. Nagyon vidámak és kreatívak voltunk. A társulatból kiemelném Hang Gábort, Szabó Zsuzsát, Dékány Ágit, Ujvári Jankát, Illés Ilonát, Zengő Ágit, Sramó Gábort. Nagyon erős csapat volt.

- Azt is hozzá kell tenni, hogy nem csak a Bóbitának dolgoztál akkoriban.

- Igen, nagyon sok színháznak dolgoztunk, úgy, hogy ez ne menjen az anyaszínházunk produkcióinak a rovására. Például a Pécsi Nemzeti Színháznak is voltam a dekoratőre. Elvállaltam, de egy idő után már sok volt a család mellett. Nehéz, de szép időszak volt. Olyan is megtörtént, hogy egyszerre három darabot csináltam, és mindegyikben szerepelt ló. Megtörtént, hogy összekevertem, melyik ló melyik darabban van, de természetesen a kollégáim résen voltak…Nagyon sok tervezővel, rendezővel megismerkedtem ebben az időszakban. Nem volt unalmas, két egyforma dolog sose volt. Mindig izgultam, amikor nekiálltam egy faragásnak. Ezt sokat nem értették... „Hiszen már annyit csináltál”! – hangzott el többször. Pedig a lényeg az, hogy az adott munka mindig egyedi és megismételhetetlen feladat volt.

- Fel tudnál idézni olyan darabot, ami különösen kihívást jelentett számodra?

- Úgy gondolom, hogy nekem mindegyik kihívás volt. Mindig mindent a nulláról kell kezdeni. Adott egy anyag, amiből létre kell hozni valamit. Természetesen vannak bonyolultabb faragási feladatok, például a Hókirálynő néhány évvel ezelőtt. Az erőt próbáló volt, nagyon bonyolult formákkal.

- Úgy tudom, hogy tervezőként a Zimmezumm volt a kedvenc előadásod.

- Igen, az a szívem csücske!

- És miért?

- Nem tudom. A Zimmezumm esetében leültünk beszélgetni, és ahogy a színészek, Bogárdi Aliz és Boglári Tamás elmesélték, én már láttam az egészet magam előtt, mint egy filmet. Teljesen olyan lett, amilyennek szerettem volna.

- Ez minden esetben így van, vagy segíteni szoktatok a tervezőnek?

- Én most a saját tervezésemről beszéltem, de amikor egy „idegen” tervező jön, ő saját rajzokkal, elképzelésekkel érkezik. Természetesen nagyon sokat segítünk nekik, főleg a fiataloknak, akiknek nincs még színházi tapasztalatuk. Kikerülnek az egyetemről, és semmilyen színházi gyakorlattal nem rendelkeznek. Tisztelet a kivételnek! Úgy gondolom, ezen változtatni kellene. Általános látványtervező szakon végeznek, ha jól tudom, csak egy évig tanulnak bábtervezést, de ez is választható kurzus. Egy báb nagyon speciális része a színházművészetnek.

- Hogyan álltok neki egy adott darabbal kapcsolatos feladatoknak? Mennyivel előtte kapjátok meg őket? Vagy ez mindegyiknél változó?

- Általában időben megkapjuk őket, van két-három hónapunk rá, hogy megcsináljuk a darabot. Persze olyan helyzet is előfordul, hogy fennakadás történik, mert nem jók a tervek, például nem pontosak, ahogy az előbb is említettem. Ezért emeltem ki Orosz Klaudiát, mert amikor ő tanult, ez fontos része volt az egyetemi képzésnek. A mostani terveknél például előfordult, hogy nem egyezett a két nézet. Ilyenkor vagy kijavítom vagy a tervező újrarajzolja. Ez történt most is. Hozzá kell tennem, hogy a mai fiatal tervezők tehetségesek és jól akarnak dolgozni, csak még vannak hiányosságok, ami nem mindig az ő hibájuk... Egy rajz kinézhet nagyon jól, csak annak a bábnak meg is kell állnia és mozognia a színpadon. Nagyon sok részletnek összhangban kell lennie, amit át kell látni egy tervezőnek.

- Van különbség az akkori és mostani Bóbita-munkák között?

- Úgy gondolom, a szemlélet más. Ahogy a világban minden változott, illetve felgyorsult, ez itt is igaz. Én Lulu bával nagyon elfogult vagyok. Nekem ő a csúcsok csúcsa. A saját korában ő már nagyon modern volt. Például partvisból és szemétlapátból csinált bábot, fantasztikus tehetség volt. Emberként is nagyon szerettem és úgy érzem, hogy ő is engem. Imádtam, amikor lejött a műhelybe és mesélt.

- Sramó Gáborral, a mostani igazgatóval milyen a viszonyod?

- Jó, sőt, mondhatom, hogy baráti. Tulajdonképpen mi együtt nőttünk fel a bábszínházban. Huszonéves kora óta ismerem. Sokat dolgoztunk együtt, több olyan rendezése is van, aminek én voltam a tervezője. Szombathelyen két darabot is együtt csináltunk, a Bóbitában is volt közös munkánk, például néhány éve az Édes Élet Cukrászda. Előtte pedig ott volt a Kodály Központban a Bábopera, ami nagyon nagy kaliberű munka volt, nagyon féltem tőle.

- A Bábopera-ra hogyan lehetett készülni?

- Ez egy érdekes pillanat volt, mert nem tudtam, hogyan álljak neki. Ültem otthon a fotelben és nem tudtam semmit se rajzolni. Odanyúltam a könyvespolchoz, levettem egy könyvet, amit Lulu bától és a társulattól  kaptam. Ehhez el kell mondanom, hogy egyszer felmondtam a bábszínházban, kihagytam egy évadot. Ez Lénárt András igazgatása alatt volt...  Amikor kiléptem, akkor Lulu bá írt nekem pár mondatot abba a könyvbe, aminek a lényege az volt, hogy „a bábozást soha nem lehet abbahagyni” és hogy ne hagyjam abba. Ez olyan erőt adott nekem, hogy leraktam a könyvet, elkezdtem rajzolni és megcsináltam a díszlettervet. A történet azonban úgy kerek, ha azt is hozzáteszem, hogy amikor lejárt Lénárt András mandátuma, Sramó Gábor megpályázta az igazgatói posztot, amit meg is nyert. A kinevezése után szinte másnap megkeresett otthon és megkért, hogy menjek vissza.

- Egyvalakiről még mindenképp beszéljünk, Nagy-Kovács Gézáról, aki gyakorlatilag melletted nőtt fel. Milyen volt a ti kapcsolatotok?

- Olyan volt, mint egy házasság. Tulajdonképpen többet voltunk együtt, mint a saját családunkkal, párunkkal. Ebből adódik, hogy minden előfordult nálunk: hol veszekedtünk, hol nagyon jóban voltunk. Furcsa, hogy ez most már nincs. Minden téren sokat segítettük egymást, és tényleg különleges kapcsolat volt a miénk.

- Megemlítenél még mást, akivel dolgoztál, akikre szívesen emlékszel vissza?
- Első helyen Fekete Hajnalkát említeném, akivel sokáig alkottunk egy nagyon jó párost. Fél szavakból is értettük egymást! Tulajdonképpen akivel eddig dolgoztam, mindenki a szívemhez nőtt. Még akkor is, ha az elején  talán voltak kétségeim, de a darab végére ez mindig elmúlott...

- Amint említetted korábban, nagyon sok megbízásod volt a Bóbitán kívül. Ezt hogyan lehetett összeegyeztetni?
- Nehezen. Este és éjszaka dolgoztam. De már körülbelül tíz éve abbahagytam a másodállást. Ehhez hozzájárult betegség, családi problémák, szép lassan leadtam a dolgokat. Tudtam, hogy a Bóbitától is egyszer el kell búcsúznom. Természetesen nagyon nehéz volt meghoznom ezt a döntést.

- Ez tavaly decemberben volt. Most hogyan telnek a napjaid? Vannak újabb terveid?

- Pihenek, rengeteget alszom, most akkor kelek fel, amikor csak akarok. Nagyon sok tervem van, például szeretnék festeni. Annak idején festő akartam lenni, viszont soha nem volt meg az önbizalmam, ezért nem jelentkeztem a képzőre. Sokat szeretnék utazni, ami időhiány miatt mindig elmaradt... Egyelőre azonban, mint mondtam, pihenek. Úgy érzem, mintha most jönne ki rajtam az elmúlt közel ötven év, amit a két munkahelyemen összesen töltöttem.

- Azért a Bóbita Bábszínház továbbra is számíthat rád?

- Persze, bármiben. Ha bárkinek bármi gondja, kérdése, kérése van, rendelkezésre állok.