Kultúrában utazunk

Matta Lóránt több mint húsz éve a Bóbita Bábszínház társulatának tagja. Azóta szinte minden előadásban láthattuk bábszínészként, sőt, a bábszínházon kívül is ismerhetjük különböző produkciókból. Most február 10-én a Bóbita Bábszínház Örökös Tagja lett. Vele beszélgettünk arról, milyen út vezetett számára a Bóbitába, milyen élményei voltak ez alatt a két évtized alatt, és hogy milyen tervei vannak Bóbitán innen és túl a következő néhány évre. (Fotó forrása: Bóbita Bábszínház)

- A Bóbita Bábszínház Örökös Tagja lettél. Mit jelent ez számodra?

- Én sem tudtam pontosan, hogy mit jelent. Azt tudtam, hogy kicsivel több, mint húsz éve itt vagyok a pályán. A Bóbitánál 2000-ben kezdtem. Láttam az évek során, hogyan alakul az Örökös Tagok köre a bábszínházon belül. Nagyon nagy nevek, megbízható, jó szakemberekről van szó. Ezen kívül nagyon kedves emberek is, akik úgy döntöttek, hogy hivatásszerűen űzik a színházi létet, ráteszik az életüket. Van köztük tervező, színész, művészeti titkár, sőt igazgató is. Ebbe a szép kis kompániába kerültem be én is február 10-én, amikor egy szombati matiné előadás után Sramó Gábor igazgató az én nevemet is elmondta a tapsrendnél, amitől is szerintem megszeppentem. Nagy megtiszteltetés, izgalmas élmény, ami egy kicsit felelősségteljesebb hozzáállást is jelenthet, de pártot azért nem alapítok. Eddig is a legjobb tudásom szerint végeztem a munkámat és nem tervezek ezen változtatni.

- A Bóbitának 2000 óta vagy tagja. Mi vonzott ide, illetve előtte foglalkoztál-e színházzal, bábművészettel?

- A gyerekkoromat Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, Sátoraljaújhelyen töltöttem. Szerettem gyerek lenni, nagyon sok barátom volt, ám tizennégy éves koromban egyik napról a másikra elköltöztünk Pécsre, ekkor volt egy törés az életemben. A kamaszkoromat újra fel kellett építenem, de akkor könnyebben ment a leválás mindenről. Ez azóta is többször megtörtént velem, néha újra kellett a dolgokat indítani. A Bóbitába 2000. szeptember 1-jén jöttem egy interjúra Sramó Gáborhoz, Köles Feri barátom javaslatára. Ő akkor ment a Pécsi Nemzeti Színházhoz, és a bábszínházhoz is hívták, de őt a kőszínházi lét sokkal jobban érdekelte. Jól döntött, mert így lehetőséget kaptam én. Szórakoztató személyiségnek tartottam magam, és a környezetem is engem, így ezt a kis exhibicionizmust kamatoztatni akartam. Sok munkahelyet megtapasztaltam, de az említett előadói lényemet sehol sem tudtam kihasználni. Elhatároztam, hogy, olyan helyre szeretnék menni, ahol a magam szerény képességeivel is tudok dolgozni és ebből tudok táplálkozni. Azóta egy színész diplomát is adott az SZFE 2019-ben, úgyhogy drámainstruktornak is hívnak, bármit jelentsen ez. A bábszínházhoz egy óriásbábos társulat, illetve annak a tapasztalatai révén kerültem. Velük utcaszínházi előadásokat játszottunk mindhárom generáció számára, mintegy 30-40 percben. Megállítottuk az embereket a tereken vagy épp fesztiválprogramként olyan előadásokkal, amit bárhol, bármikor kivitelezni tudtunk. Vegyes társaság volt a miénk, ugyanis a csapat tagjai közt a csángóktól a romáig, a svábtól a szarmatáig minden volt. Zenész, filmes, szobrász, táncos, színész, drámatanár, bábos, kőszínházi jelmez- és díszlettervező, no meg egy csomó ács. Ilyen és hasonló kvalitású emberekkel voltam együtt közel tíz éven át. Szezonális munka volt, de magas szinten, remek csapatmunkával és tele improvizációval. Láttam, hogy a tagok hogyan kezelik a közönséget ezeken az előadásokon, amiknek az elsődleges fókuszában ugyan az óriásbábjaink voltak, de a hangsúly mégis a verbalitáson, a tréfák tálalásán és az emberek közvetlen frappáns megszólításán volt. Ezt az iskolát hoztam magammal, és bizony benne is rekedtem. Lehet szeretni és nem szeretni, de semmiképp nem közömbös a „színejátszódásom.”

- Emlékszel rá, hogy mi volt az első előadás, amiben játszottál?

- Sramó Gábor rendezte, A bűvös tűzszerszám volt a címe. Másodrendű karaktereket játszottam benne. Azonban az első percekben levetett a színpad. Nehogy azt képzelje valaki, hogy megtanul három verset, felmegy a színpadra és már menni is fog neki a dolog. Nekem legalábbis nehezen jött össze. Visszatérnék az első előadásom próbaidőszakára. Emlékszem, az is megtörtént, hogy annyira nem ment a társas próba, hogy mindenkit hazaküldtek, nekem pedig részpróbáznom kellett a főnök rendezővel. Gyakorolnom kellett a bábmozgatást, ha már egy több ezer éves szakmáról beszélünk, aminek jócskán megvannak a fortélyai, nekem pedig bőven volt lemaradásom. Meg kellett tanulnom, hogyan ne játsszam le a bábot, ne gesztikuláljak nagyon. A magasságom is akadály volt, meg kellett próbálnom bebújni a báb mögé, és a hosszú végtagjaimmal is kezdeni kellett valamit. Visszafogott játékot vártak el tőlem.

- Hogyan élted meg az első éveidet a Bóbitában? Mikor szoktál bele a bábszínházi világba?

- A színházban azt éreztem, hogy szépen minden beindul, a magánéletem meg csörgött-zörgött, úgy látszik, restebb volt a hivatásomnál. Más! Én vegyipari gépésznek tanultam, és ezt a színházban is tudtam, tudom kamatoztatni úgy, hogy körbejárom a problémát, szétszedem, majd összerakom a dolgokat. Szeretem tudni, hogy miből áll. Nekem az nagyon kevés, ha kapok egy néhány mondatból álló instrukciót. Tudnom kell, hogy mi a mozgatás mögött a gondolat, és akkor azt vissza tudom adni a közönség felé. A rendező a bemutató után elmegy, mi pedig megkapjuk a darabot, amit sohasem látunk élőben. A játékunknak hitelesnek kell lennie ahhoz, hogy mindig szeressük a darabot és magunkat is a darabban. Ehhez kell ez a fajta gondolatiság. 2011-ben jöttünk a Zsolnay Negyedbe, a Bóbita jelenlegi helyére. Én viszont tizenegy évet a Mária utcában is lehúztam. Ott történtek az igazán izgalmas dolgok, abban a mikroklímában nevelkedtem. 2007 környékén, amikor a Rigócsőr királyt megcsináltuk, úgy gondoltam, nekem világot kéne látnom, hogy megmutassam magam máshol is, felmentem a fővárosba. Azonban nem jött össze a budapesti pálya, gyorsan vissza is jöttem, de egy cseppet sem bánom.

- Ha már a Mária utcánál tartunk, miben volt más az ottani lét, mint a jelenlegi Bóbita?

- Miben más? Azt hiszem, hogy itt a Zsolnay Negyedben a szakmaiság meg a profizmus már sokkal jobban megmutatkozik. Az előttem levő korszakban nagyon komoly társulata volt a Bóbitának, és mivel tagozat voltunk, sokszor a Pécsi Nemzeti Színházban dolgozó színészek jöttek hozzánk játszani. Az akkori bábos kollektíva pedig nagyon magas szinten űzte a dolgát, és a szakma krémje jött Pécsre. Komoly képzések, workshop-ok, rendszeres felnőttbábfesztiválok zajlottak akkortájt, mégis szétszéledt a társaság. Nem tudom, mi volt az oka, hiszen Kós Lajos, azaz Lulu bácsi szelleme is megtámogatta őket. Nagy tisztelője vagyok magam is a Lulu bá’-féle gondolatiságnak, szükségünk volna egy ilyen polihisztorra, szellemiségének hiányát szenvedjük - de mi sem adjuk lejjebb. Most már sok területen specializálódunk, a bábművészet is ilyen. A Mária utcát nagyon szerettem. Volt a magánéletemben egy törés, amikor az épület befogadott, pontosabban Sramó Gábor mondta, hogy maradhatok a vendégeknek szánt lakrészben, így könnyebben koncentrálhattam a munkámra. Egész életemben hálás leszek emiatt a gesztus miatt. A Bóbita akkori épülete nekem sokkal többet jelentett, mint egy kupolás kis ékszerdoboz. Most a városlakók szomorkodnak az állapota miatt, de igazából eszi a penész. Tudom, hogy nagyon sok pénzbe kerülne, amiből nagyon sok egyéb hasznos dolgot lehetne csinálni. Mégis úgy gondolom, hogy mivel közösségi térnek született, ráadásul közadakozásból, tényleg érdemes lenne megmenteni, mert szimbolikus értékei mellett a kezdetektől fogva kultikus helyszíne volt a belvárosnak, minden korszakában.  

- Mi az, ami téged a bábszínházban tart? Miért nem próbálod meg, hogy prózai színész legyél?

- Ezt sokszor kérdezik tőlem. Miért nem megyek prózai színésznek, illetve kőszínházi körülmények közé? Ennek egyik oka a gyerekek, illetve a gyerekek szeretete. A saját gyerkőceimnek is hálával tartozom, hogy visszatartanak az eltévelygéstől, az energiapocsékolástól. Ők még annyira tiszták, jól esik a kusza gondolataikat kifésülgetni nemes, jó célú mesékkel. Könnyen egy hullámhosszra tudunk kerülni a nézőinkkel is, és ez jó. Ez a műfaj számomra sokkal hálásabb, mint az, hogy este hétkor felmenjek a kőszínházban a színpadra. Le a kalappal a nagy színészek előtt, én azonban a gyerekeknek és kíséretüknek szánt világot választottam. Ez az én utam, engem ez nyugtat meg vagy dob fel.

Természetesen én is vállalok prózai munkát, ha felkérnek, vagy ha egy projekt úgy diktálja, de ez nem tényező. Film- és videoklip-forgatás is volt, érdekelt ez az irány is. Voltak az életemnek olyan ciklusai, hogy egy kőszínházi projektbe szívesen beszálltam volna, nem csinálok belőle elvi ügyet. Viszont ha már az összehasonlításnál tartunk, nálam azért is a bábszínház az ász, mert olyan dimenziókat nyit meg, amit tán csak az animációs filmek tudnak hasonlóan képviselni. A színházas eszköztár is kimeríthetetlen, de a bábszínházé egy feneketlen bugyor!

A sci-fi irodalmat hoznám fel példának, hiszen ahogy például a Mátrix-ban, nálunk is, ha benyitsz egy ajtón, egy teljesen más világ fogadhat téged. A bábszínházban nem én játszom, hanem én játszom valamivel, és a legtöbb esetben nem magamat teszem ki a fénybe, bár az is előfordul. Ezen kívül rengeteg formája van: árnyjáték, maszkos játék, pantomimszerű játék, különböző bábtechnikák, tárgy-animáció. Ezt nem lehet megunni! Minden rendező hoz egy olyan ötletet, ami mentén elindulhatunk, és elkezdenek a gondolatok burjánozni a próbaidőszak alatt. Kedvelem azokat a rendezőket, akik bizalmasak, emellett alkotótársként tekintenek a társulatban dolgozókra. Van, aki úgy érkezik hozzánk, hogy majd fejben elkészíti a darabot, azonban itt kell szembesülnie vele, hogy vétek lenne kihasználatlanul hagyni a lehetőséget, hiszen ezzel a kreatív, egységesen szenzitív, pompás csapatszellemű társasággal sohasem bajlódik az ember, hanem alkot.

- Van egy saját előadásod is, a Novecento, ami egy monológ. Ezt mindenképp a prózai színészi munkáid közé kell sorolni.

- Valóban, de olyan nagy ugrást nem tettem, hiszen ez is egy mesélős szerepkör. A bábszínházi előadásokban gyakran kaptam ezt a szerepet. Amíg a kollégák mellettem színvonalasan báboztak, addig én az orgánumomat kihasználva igyekeztem artikuláltan elmesélni a történetek keretjátékait.

- Miért pont ezt a darabot választottad?

- Pécsett élt egy olasz matematikatanár, Luigi Fusani, aki a Kodály Gimnáziumban, az olasz két tannyelvű középiskolában tanított. Összejártunk vacsorázni családilag, és tőle kaptam a Novecento című kötetet magyarul. A szöveget „mattásítottam” és bejártam vele a fél országot. Olaszországban egyébként ez egy nagyon népszerű műfaj, akár több órás monológ-előadások is születnek, általában társadalomkritikai jelleggel. A Novecento a lila ködbe burkolózott művész-állapot sztereotípiáját akarja szétbombázni, közelíteni kívánja a különböző rétegeket.

- A Bóbita társulatában dolgozol most már több, mint két évtizede. Legutóbb az évad elején volt egy nagyobb változás a bábszínházi színészeket illetően. Hogyan éled meg ezeket a változásokat?

- Sejtcserék mindig vannak, amikre szükség is van. Fájó szívvel váltunk meg Czéh Dani kollégánktól, nagy teherbírású, jó színész, aki bárhol megállná a helyét. Dani a kőszínházban ugyanúgy bizonyított, mint a bábszínházban. Szép útja van, jól halad, megbecsülik. Jó kolléga volt, aki a fiatalokat terelgette, az idősebbeket tisztelte. Most elindult a saját pályáján. Elment még Mag Eszter, aki nemrég végzett a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, ő külföldi projekteken képezi magát. Közben viszont érkeztek is néhányan. Szalai Barbara, Rácz Attila mellett vendégstátuszban Szabó Dalma, akik egy csapatot alkottak szintén Marosvásárhelyen, ami már eleve jó, hisz’ jól ismerik egymást. Lendületesek, élettel teliek, közösen és külön is bevethetők. Végezetül, de nem utolsóként megérkezett Várnagy Kinga, aki tíz éve játszik a társulatban. Nagyon jól, simán történt a váltás, szerencsések vagyunk.

- Egyvalakivel a társulatból már több, mint tíz éve együtt játszotok. Papp Melindával közösen adtátok elő többek között A bűbájos lakatot, illetve a Történetek a Kutyusról meg a Cicusról-t. Milyen feladat elé állít ez titeket?

- Milyen érzés az, hogy évek óta egymás arcát nézzük, és milyen állapotokat élünk meg? Papp Melindával egy „alomból” jövünk. Ő a Nyírség-Hajdúság határáról való, én zempléni vagyok, a keleti zónából érkeztünk. Alapszabály, hogy az energiáinkat soha nem fordítjuk egymás ellen. Nekem ami a szívemen, az a számon, bár már alaposan visszavettem. Melindának viszont nagyon komoly energiabázisa van, amit szépen be is oszt, rendkívül precíz, intelligens szakember, csupa szívvel megáldva. Ezt nagyon tiszteletreméltóan űzi, például óraadó tanár a Művészeti Gimnáziumban, igazgatóhelyettes a Bóbitában, a társulati születésnapokat és az emberi „ügyeket” is intézi, tehát szakszervezetisnek is mondhatnám. Ezen kívül beleszólása van a marketingbe, ami manapság sokkal naprakészebb felkészültséget igényel, mint anno, a plakátok idején. Ha őt valaki felpiszkálja, akkor annak nagyon alapos indokkal kell történnie, másrészt bárkit szépen meggyőz, ha arról van szó. Ha rossz napja van, akkor ki kell kerülni, ahogy engem is, mindenkit. Ez így van rendjén. Nagyon nagy a közösségi terünk, akár el is lehet vonulni. Úgyis megkérdezzük egymást, hogyha a másikkal történt valami. Sok nap nem telhet el úgy, hogy valaki búvalbélelt, és dekoncentrált a munkájában. Ez közösségi tevékenység, és nagyon sok feladatunk van. A gyors lelki gyógyuláshoz meg garantált a jó társaság.

- Ebben az évadban még két darabban szerepelsz. Az egyik egy mesedarab, a Szép Cerceruska, a másik pedig Az ajándék című előadás.

- Ahogy mondod. Az ajándék még most formálódik. Melinda lesz a dramaturg, szövegíró. A koncepció az, hogy az általa megírt szöveget kiegészítjük a saját tapasztalatainkkal, gondolatainkkal. Az új előadást idősebbeknek fogjuk játszani, azt hiszem, hogy az #Apa_anya_én is 16+-os, mostanában. Miután megérkeztek az új kollégák, magasabbra tettük egy kicsit a lécet. Az előadás után van egy foglalkoztató, érzékenyítő játék, beszélgetés. Abban pedig már más kérdések voltak, mint amit a gimnazistáknak szánunk.

- Hogyan látod magadat a Bóbitában az elkövetkező öt évben, illetve vannak-e saját, Bóbitán kívüli terveid?

- Továbbra is konstruktívan állok minden új színházi feladat elé. Úgy érzem, hogy van terület, ahol még egy kicsit többet kell majd hozzátennem. Nem is az előadások megszületését illetően, inkább javaslatok, arculati ötletek tekintetében. Izgalmasabbá szeretném tenni egy kicsit a saját dolgomat is azzal, hogy új ötleteket, benyomásokat szállítok a vezetés felé. A 2024-es év a Fa Sárkány éve a kínai horoszkóp szerint. Ez inkább egy játszótéri sárkány, nem az ijesztgetős fajta, ami számunkra is valami változást hozhat. Azt hiszem, hogy ezt meg kell lovagolni, pontosabban „sárkányolni”. Otthon jelenleg egy másfél éves fiatalember támogatja a négy és fél éves kislányomat, főleg hangban, és ez kevesebb óraszámot jelent alvás tekintetében. Ezért néha örültem, hogy kötött szöveget kell mondanom a színpadon, mert azon nem kell gondolkodnom. A monológokkal kapcsolatban vannak terveim, örök kérdés nálam, hogy a Novecentó-t mivel lehetne megfejelni. Ezen kívül jó lenne még gyerekeknek szóló előadást is készíteni, A bűbájos lakat-jellegűt, vásáribb hangulatút, mindenkihez szólót. Jól áll nekem ez az ördögösdi, úgyhogy valószínűleg maradnék ennél. Most azt érzem, hogy amint újra lesz időm és energiám projektezni, nem kerülöm ki. Keresztesi Józseffel és Bacskó Tündével közösen alkottunk régen egy felolvasós, zenés kabaré társaságot, Cabaret Kutuzov néven. A húszas-harmincas évek avantgarde kabaréját megidézendő, ez hozzánk nagyon közel áll.

- A Faluturistákat folytatjátok az Ördögkatlanban?

- A Faluturisták „le van védve” az Ördögkatlanon Kiss Móniéknál. A legutóbbi alkalommal a Beremendi Cementgyárat mutattuk be, ami végre Gyárturisták lett a javából! Ahhoz képest, hogy mennyire rettegtünk tőle, mert a gyári létnek szigorú szabályai vannak, nagyon jól sikerült. Gyönyörű megoldások születtek, a katlanozók is imádták. Úgyhogy ez mindenképp folytatódik, Rojtos Kálmán és barátai továbbra is jó munkakapcsolatban vannak. Várható a folytatás!