Kultúrában utazunk

Illés Ilona 1981-ben kezdte el a Bóbita bábstúdióját, azóta folyamatosan játszik a bábszínházban, sőt, a Bóbitán kívül is vannak saját, főként csecsemőszínházi előadásai, rendezései. Negyven plusz két éve van a Bóbita Bábszínházban, így immár duplán Örökös Tag. Ebből az alkalomból beszélgettünk a kezdetekről, a bábstúdióról, a bábszínházhoz, a szerepekhez és a kollégákhoz való viszonyáról, valamint arról, hogy mi tartja még benne az energiát. (Fotó forrása: Bóbita Bábszínház)

40+2 éve vagy tagja a Bóbitának. Pontosan mikor indult a bábos élet, miért és hogyan lettél bábszínész?

1981-ben kerültem a bábszínházhoz. Addig álmodni sem mertem róla, hogy bábszínész legyek. Gyerekkoromban cukrász akartam lenni, mint a lányok nyolcvan százaléka. Később pedig mozdonyvezető vagy traktoros. Az 1980-as évek elején merült fel a Bóbitában az, hogy hivatásos művészeket foglalkoztató bábszínházat kellene létrehozni, lévén a pécsi is az 1960-as évektől amatőrökkel működött. Hivatásos bábszínházként akkor még csak a Budapest Bábszínház létezett. Ebben az időben számos vidéki bábszínház jött létre, többek között Kecskeméten, Egerben, Győrben, Debrecenben és Miskolcon. Viszont mindenhol amatőrök dolgoztak, ami azt jelentette, hogy szabadidejükben boldogan léptek fel, de a nap többi részében a saját, nem bábszínházi munkájukat végezték. Adódott az ötlet, hogy olyan embereket vegyenek fel, akik hivatásosként tudnak a szakmában dolgozni. Ezért indult el a bábstúdió, ahol két éven keresztül folyt a bábszínészképzés, ráadásul máshol nem is volt ilyen az országban. Hogyan kerültem én oda? Az teljesen véletlen volt. Toborozták az embereket, és a volt férjemet is beválogatták, de még kellett ember. Én Kaposváron végeztem a tanítóképzőt, amikor megkérdeztek, hogy nem akarok-e megpróbálkozni vele? Eljöttem a stúdióba és egyből kaptam egy bábot a kezemre, amivel valamit improvizálni kellett. Beválogattak. Ezután két kemény év következett. Reggeltől estig bent voltunk a stúdióban. Amikor lehetett, rohantam haza a két kicsi gyermekemhez. Tizenketten elvégeztük ezt a stúdiót, de amint meglett a hivatalos papír, többen elmentek, más utakon jártak. Én viszont itt maradtam, egyrészt a családom miatt is, másrészt mert soha nem vágyódtam el a városból. Úgy emlékszem, 1981-ben már több szerepem volt, mindent eljátszottam az évek során, amit csak akarhattam a sorstól, nincs bennem semmi hiányérzet. Naivaként kezdtem, és ahogy idősödtem, az életkoromnak megfelelően - és ahogy a hangom változott - jöttek a szerepek, anya, boszorkány, banya és egyéb negatív karakterek követték egymást. Most már hosszú évek óta az az irányzat a bábszakmában, hogy nem a paraván mögött játszunk. Báb van a kezünkben, de látszik teljes egészében a színész. Ahogy öregszik az ember, már nem játszhat bármit. Rosszul fogalmazok, mert vannak azért nyolcvan éves színészek, akik remekül mutatnak a színpadon, de mondjuk én hatvanöt évesen nem hiszem, hogy jól állna nekem a naiva szerepkör.

Térjünk vissza még a bábstúdióra! Mit tanultatok ez alatt a két év alatt?

A Pécsi Nemzeti Színházból jöttek át színészek, rendezők. Ők tartottak nekünk órákat. A teljesség igénye nélkül: Szegvári Menyhért „Menyus”, Balikó Tamás, Vas-Zoltán Iván, illetve Bánky Gábor, a mostani férjem, akivel ott találkoztunk. Budapestről jöttek az elméleti tanárok. A beszédtanárunk Montágh Imre volt, Székely György báb-és drámatörténetet, Tarján Tamás drámatörténetet tanított. Ilyen jó nevek voltak. Sokat tanultunk tőlük. Bábmozgatás, színpadi mozgás, bábtechnika órákra jártunk. Ezeket Bánky Róbert, bábszínész, a leendő apósom is tanította, illetve Blasek Gyöngyi, neves színművésznő. Az alapoktól, vagyis a kisujjbáb-mozgatástól az árnyjátékig gyakorlatilag mindent megtanultunk tőlük. Nagyon jó, eredményes munka volt, és ahogy említettem, rendkívül fárasztó. Emellett viszont már működnie kellett a bábszínháznak is. Emlékszem, a Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi volt az első darab, amiben szerepeltem, egy év után. Nagyon szép bábok voltak benne. Utána már én voltam Budur hercegnő az Aladdin csodalámpájában, tehát jöttek sorra ezek az említett naiva szerepek. Közben elvégeztük a bábstúdiót, levizsgáztunk Budapesten, kaptunk róla egy diplomát, amiről tíz év múlva kiderült, hogy semmit se ér… Ugyanis először azt mondták, hogy ez egy olyan diploma lesz, mint amit a Színművészetin adnak, csak gyorstalpalóban, azonban később kiderült, hogy ez nem így van. Persze ekkor szomorúak voltunk. Azóta aki akarta, elvégezhette a drámainstruktori képzést. Nekem viszont addigra eljött az előnyugdíjazásom, több mint tíz évvel ezelőtt  korkedvezménnyel mentem el, csakúgy, mint a balettosok meg a táncosok. Én voltam az utolsó, azóta be is zárult ez a lehetőség. Viszont úgy mentem el, hogy külsősként továbbra is itt maradtam a bábszínházban. Sőt, még több munkám volt, mint szerződött színészként, és azóta is itt vagyok. Viszont tavaly boldogan elmentem a rendes öregségi nyugdíjba. Új nagyszínpadi szerepeket már nemigen vállalok. A pöttömszínház viszont ameddig megy, addig megy, szívesen játszom benne.

A pöttömszínházról mindenképpen szerettem volna kérdezni. Ezt ti dolgoztátok ki Csizmadia Gabival közösen?

Ez inkább Kocsis Rozinak köszönhető. Jó tizenöt évvel ezelőtt elkezdődött ez az irányzat, hogy babáknak is játsszunk, ők is kapjanak fényt, zenét, közösséget. Vannak babák, akik ilyen kicsi korukban egyáltalán nem kerülnek kapcsolatba más babákkal. Szerencsére most már egyre több ilyen játszóház, ringató, dúdoló és hasonló kezdeményezés létezik. Az utóbbi néhány évben gombamódra szaporodnak. Ez nagyon jó, a kismamák részéről is igény van rá. Szerencsére a Bóbita is felvállalta ezt. Sramó Gábor meghívta Kocsis Rozit, hogy csináljon nekünk egy ilyen előadást, ekkor született meg a Szivárványhinta. Ez egy nyuszis mese, és még a régi, Mária utcai épületben voltunk, amikor megszületett. Éppen erről beszélgettünk a múltkor Csizmadia Gabival, aki a másik színész ebben a darabban, hogy mennyire más volt ott. Elkeseredtünk rajta, hogy mennyire látszik már a kor a díszleteken, fakulnak, mattá válnak a dolgok. Azt is felidéztük, hogy mennyire jó volt ott a kisszínpadon.

Milyen volt ott az élet?

Szerettük azt az épületet. Az igaz, hogy az utolsó időben, amikor felvettem a maszkomat a sötétben, egy csomó vakolat ment az arcomba, mert már annyira omlott a ház. A réseken pedig ki lehetett látni, de a végsőkig dolgoztunk benne. Volt ott egy nagyterem, illetve egy kisebb kamaraterem, ami nagyjából akkora volt, mint ami a Zsolnay Negyedben van. Abban volt egy kisszínpad, ami tele volt mindenféle színes gézzel. Ott csücsültek a színpadnál a kisgyerekek meg az apukák és anyukák. Varázsdoboz-szerű volt az egész.

Hogyan viszonyultál azokhoz az emberekhez, társulati tagokhoz, akikkel az évek során együtt dolgoztál?

Sokszor cserélődött a társulat. Az évek során sok emberrel dolgoztam együtt, fiatalokkal és kicsit többet tapasztaltakkal egyaránt. Segítettem, amiben tudtam, ha igényelte valaki. Többnyire mindenkivel jóban voltam, sokkal közülük még mindig jó kapcsolatban vagyok. Sok energiát bele kell fektetni abba, hogy megtaláljuk a másikban azt, amit kedvelni lehet. Természetesen voltak nehezebb kollégáim is. De ahogy mondtam, megkerestem bennük a szerethetőt. Ahogy a bábokban is. Ha egy bábot a kezembe veszek, akkor megnézem, hogy mit tud, mit tudok belőle kihozni. Ha negatív szereplőről van szó, azt is meg kell szeretnem. Ehhez viszont nem csak fizikálisan, hanem a lelkemmel is bele kell bújnom abba a bábba. Tudnom kell, hogy miért ilyen a karakter. És ezt az ember a legjobb tudása szerint megcsinálja. Mindig nagyon jó kapcsolatom volt a rendezőkkel is. Nagyon hamar sikerült rájuk hangolódni. Valahogy nekem így működnek az antennáim, hogy könnyen rá tudok kapcsolódni az emberekre. A mozgás, a tánc nem az erősségem, persze el tudok lépegetni, meg táncikálni, de akrobatikus dolgokat, például a gólyalábat soha nem mertem kipróbálni. Ma már minden színésznek énekelni, táncolni, sőt, zenélni kell tudni. Én szájharmonikán, kazoo-n tudok játszani, meg esetleg egy csörgőt tudok rázogatni. Nekünk ezeket akkor nem tanították, nem is volt elvárás, amit azért bánok is kicsit. Persze az embernek szembe kell néznie önmagával, el kell fogadnia magát. Ha ez nem sikerül, abból csak negatív dolgok születnek.

És Lulu bá’-val milyen volt a kapcsolatod?

Lulu bá’-t nagyon szerettem. Nehéz ember volt, de a sok nehézségével együtt nagyon szerettem. Nagyon sokat tanultam tőle. Tőle kaptam az első díjamat is. Alapítottak egy Kós Lajos-díjat, amit én kaptam, ezt a bábszínházi öltözőben őrzöm. A halála előtti évben már nem tudott eljönni a bábszínházba, a lakására hívott meg minket, és akkor kaptam meg tőle ezt a díjat. Nagyon jól esett nekem. 

Hogyan viszonyulsz a díjakhoz?

Ezen a pályán nehezen kap az ember elismerést. Sokan esnek abba a hibába, hogy kapnak egy díjat, aminek örülnek és büszkék rá, viszont nem jutnak tovább, megrekednek azon a szinten. Ha nem építi, képezi magát az ember, akkor megreked, és onnan csak lefelé visz az út. Van, akinek ez nem tűnik fel, és a kollégák sem fogják elmondani. Igen  sokszor láttam az elmúlt negyven évben, úgyhogy a magam részéről résen vagyok. Kritikus vagyok magammal. Megelégszem azzal, hogy közkatonaként tekintek magamra. Nem mindenki ezredes vagy tábornok, viszont a közkatonák viszik a hátukon a háborút. Én ezt nagyon szívesen csinálom és vállalom. Nem is szeretem a rivaldafényt. Az ember azt hinné, hogy a színészek exhibicionisták. Én nem vagyok az. Teszem a dolgomat. Ez lehetne a mottóm is. Amíg tudom, csinálom. Ha úgy érzem, hogy már nem tudok felállni a guggolásból, akkor abbahagyom. Mert a bábszínházban sem csak az elmélet van, hanem rengeteg fizikai dolog is, a díszlettologatástól kezdve minden. A tárgyakkal ugyanúgy dolgozunk. Nem csak a báb van, hanem az egész testünk, a háttér, a díszlet…ez egy komplex dolog. Nincs olyan, hogy az egyik alacsonyabb rendű lenne. Vegyük például a wayang-bábot. Ha azzal olyan mozdulatot kell csinálni, amit egyedül nem lehet megoldani, akkor ott az untermann, aki ilyenkor odalép és segít. Ettől én nem leszek kevesebb, hogy az ő bábja szebben mozog, hanem éppen hozzáadódik. Ezt sokan nem így fogják fel.

Voltak kedvenc szerepeid? Azt már beszéltük, hogy tetted a dolgodat, de volt köztük olyan, ami a szívedhez nőtt?

Ezt a múltkor végiggondoltam. Kezembe került a bábszínházi könyv, amit a Bóbita fennállásának 50. évfordulójára adtak ki, és ahogy lapoztam végig, meglepődtem, hogy mennyi darabban szerepeltem. Azt gondolhatnánk, hogy mindenre emlékszünk, pedig nem. Viszont nem volt köztük kedvenc, talán az Ágacskát emelném ki… Nem elégedetlenkedek, mert mindenbe belekóstolhattam, amit akartam. Itt a bábszínházban lehettem óvónő, tanító néni, és minden más, amit az életben szerettem volna csinálni. Lehet, hogy nem minden egyszerre, de szép lassan a negyven év alatt bejöttek a dolgok. Volt olyan, amit szívesebben csináltam, de az azért volt, mert valakivel együtt dolgoztam. Nem szeretek szólózni, nem szeretek kiragyogni. Együtt szeretek dolgozni valakivel. Nem véletlen, hogy nem akartam soha monodrámát. A rendezést is kipróbálhattam, babaszínházi előadásból kettőt is csináltunk Csizmadia Gabival. Ezen kívül volt néhány évvel ezelőtt egy bábstúdió, ahol nagyon szívesen tanítottam a szakmát, nagyjából tíz embernek. Csodálatos munka volt. Elégedett vagyok az életemmel, nincs bennem hiányérzet. A bábszínházon kívül is van két előadásom, az egyik Csizmadia Gabival, a másik Zengő Ágnessel, aki szintén sokáig a Bóbita tagja volt. Tizenöt évvel ezelőtt megcsináltuk Benedek Elek Prücsök című meséjét, 0-90 éves korig ajánlott, nagyon sokat jártunk vele rendezvényekre. A másik pedig két rövid kis mese: A só és A malacon vett királylány. Ezt szintén bárhova visszük, ha hívnak. Csizmadia Gabival csináltunk egy Párnamesék című előadást, ami csak a miénk, tehát nem jár bábszínházi kötöttségekkel. Néha persze a Bóbitában is vendégeskedünk velük. Ezeket az előadásokat szépen saját magam, illetve a kollégákkal közösen megrendeztük. Teljesen kompromisszumkész vagyok, persze nem fogadom el egyből a javaslatot, de meghányom-vetem, és keresünk egy arany középutat. Szerintem ez az alkotás alapja. Találjuk meg a közös hangot, ne rivalizáljunk, és akkor az egy jó hangulatú közös előadás lesz. Az említett előadásokat még mindig játsszuk, havonta egyszer vagy kétszer. A babáknál is mindig jön a következő generáció. Anyukák, akik öt évvel ezelőtt itt voltak, ha most születik egy újabb gyerek, őt is elhozzák. A meséket pedig addig lehet játszani, amíg szét nem esnek a bábok meg a díszletek, szinte a végtelenségig. Illetve ameddig bírom, fizikailag és elmében. Van, hogy térdelésből, két bábbal a kezemen kell minden segítség nélkül felállnom. Ez ma már kicsit nehezebben megy. Viszont minden nap tartok beszédgyakorlatokat.

Mi az, ami továbbra is energiát ad neked?

Mindig van valami kis öröm-morzsa, amiből táplálkozhatok. Néhány éve indult egy egész országot átfogó program, ahol amatőr bábszínházak felvirágoztatása folyik. Szerencsére újra van erre pályázati lehetőség, és felkértek, hogy legyek mentor. Baranyából a rózsafai művelődésszervező vállalkozott rá, hogy létrehoz egy négy-öt fős bábcsoportot, és ezzel kapcsolatban májusban, Veszprémben lesz egy megmérettetés. Ők dolgoznak az előadáson, és ha valami kérdés van a dramaturgiát, bábtechnikát, bármit illetően, akkor én be tudok segíteni. Ezt nagy örömmel csinálom. Tavaly pedig Siklóson voltunk a református iskolában, szintén Csizmadia Gabival. Jól kiegészítjük egymást, össze tudunk hangolódni. Neki a látványvilág az erőssége, én pedig bogarászom a dramaturgiát, verseket, dalokat. Ott kaptunk egy osztályt, és bemutattunk egy remek kis árnyjátékot elsősökkel, akik még olvasni, írni sem tudtak. Úgyhogy igyekszünk mindenhol hinteni a bábművészeti magvakat.