Kultúrában utazunk

Kós Lajos, a Bóbita Bábszínház alapítója éppen idén lenne száz éves. Ebből az alkalomból nyílt nagyszabású kiállítás szeptember 14-én a Bóbita bábmúzeumában „Kós Lajos 100” címmel, amelynek tárgyai a bábszínház saját gyűjteménye mellett az OSZMI (Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet) Bábtárából is származnak. A megnyitóra az OSZMI volt muzeológusa, Somogyi Zsolt írt köszöntő gondolatokat, amelyet közreadunk, illetve néhány kérdést is feltettünk Kós Lajos munkásságával és a kiállítással kapcsolatban a szakembernek. (Fotók: Mizerák Andrea)

- Milyen bábokat és kellékeket tartanak az OSZMI Bábtárában?

- Hozzánk került a Kós Lajos-hagyaték nagy része, mivel Fülöpné Papp Eszter, az OSZMI muzeológusa annak idején személyesen ismerte őt és nagyon jó kapcsolatot ápolt vele. Neki köszönhetően nagyon gazdag dokumentáció érkezett az intézetbe. Kós Lajos precíz ember volt, minden előadásról külön dossziét vezetett, vagy legalábbis hozzánk már így kerültek be ezek az anyagok, amik gazdag áttekintését adják annak, hogyan készültek az előadásai. Emellett természetesen számos bábot, illetve rengeteg fényképet tárolunk Budapesten, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben a Bóbita alapítójától.

- Mely előadások bábjai szerepelnek a mostani kiállításon az OSZMI gyűjteményéből?

- Az egyik a Mese Szaltán cárról című előadás bábjai. Bajor Gizi annak idején hanglemezre mondta Puskin meséjét, amire Kós Lajos egy előadást készített, ennek rendkívül fantáziadús képi világa volt. A figurák rétegelt lemezből lettek kivágva és azok vannak felöltöztetve, amelyek szemből is láthatók, illetve ha megfordítják a bábok fejét, akkor pedig profilból látszanak. Ezen kívül vannak itt kosárfejű bábok az Aranytojás című darabból, illetve egy Schéner Mihály által tervezett Háry János előadás bábjai, amely előadás szintén különleges képi világgal bír.

- Minek köszönhető, hogy Kós Lajos Pécsett alapított bábegyüttest, majd később bábszínházat?

- Ahogy ő maga mesélte, a Népművelési Intézet bábreferense volt, bábcsoportokat felügyelt és bábtanfolyamokat tartott. 1961-ben volt tíz éves az akkori pécsi bábcsoport, amelyet Zágon Gyula vezetett, és a művelődési ház, ahol a szervezet működött, erre az évfordulóra a szakma számos képviselőjét meghívta. Így érkezett ide Kós Lajos is. Maga Zágon is rendezett egy előadást, illetve a Nemzeti Színház két világháború közötti igazgatója, Németh Antal, akit száműztek a színházból a II. világháború után, így a bábszínház területén találta meg a lehetőségeket. Ők ismerték is egymást Kós Lajossal a Népművelési Intézetből. Németh rendezett a pécsi csoporttal egy Kiskakas gyémánt félkrajcárja előadást, és ahogy Kós Lajos elmesélte, maguk a döntéshozók is látták azt a színvonalbeli különbséget aközött, amit egy nagyon lelkes amatőr csinál Zágon személyében, és hogy mi az, amit egy professzionális rendező, Németh Antal produkál. Ezek után érkezett Kós Lajos felé a felkérés, hogy szeretnék kicsit a profizmus irányába eltolni a bábcsoport működését. Így kérték fel őt 1961-ben, hogy vezesse a pécsi bábcsoportot, ami később a Bóbita lett.

- Ön szerint mit adott hozzá Kós Lajos a bábművészethez? Mitől különleges az ő munkássága?

- Azt gondolom, hogy az ő különlegessége az összművészeti gondolkodásmód, ami az életművében lenyűgöző. Számos fantasztikus tervező van a korszakban, remek rendezők, zeneszerzők, színházcsinálók. Viszont ő volt az, aki a zeneszerzéstől eltekintve, de nagyon komoly zenei érzékkel rendelkezve, mindezt egybegyúrta. Teljesen egységes világot tudott a bábdarabjaiban létrehozni, ami egyedülálló, főleg vidéken. Ugyanis Kós Lajos olyan helyzetben kezdte, amikor az Állami Bábszínháznak hivatalosan monopóliuma volt, és mindenki más amatőr a korszakban. Kós viszont életben tudta tartani a társulatát, rendszeresen támogatást kérve a döntéshozóktól, és gondolom, időnként vitákba is bocsátkozva velük. Hihetetlen merészséggel működött. Engem lenyűgöz, ahogy a ’60-as- ’70-es években a bábtervezők működni mertek. Napjainkban megint visszatérünk az emberformájú bábokhoz, azonban ő műanyag palackból, kosárból és mosókeféből is készített bábokat, amiket a közönség is elfogadott. Roppant merész és kísérletező személyiség volt. Később természetesen a nemzetközi sikerek, amikben a Bóbita részesült, megerősítették a pozícióját. Ennek köszönhetően könnyebbé vált a helyzete.

- Volt-e bármilyen előképe a bábművészetben az anyaghasználatának, koncepciójának, a közönséghez való viszonyának?

- Kós Lajos már az 1940-es évek végén elkezdett bábművészettel foglalkozni. Bár a Népművelési Intézet bábstúdiójában elég igényes bábok születhettek, de ezek sorozatban készültek, mert amatőr bábcsoportoknak is kiajánlották őket, de elképzelhető, hogy benne volt a hiánygazdaság is. Abból csinálunk bábot, ami van. Egészen biztos, hogy a tanfolyamok során, amikor oktatott, erre szükség volt. Ezért fordult a különleges anyagok felé és az alkotói fantáziájának köszönhetően merte ezt megtenni. Azonban a korszak bábjait elnézve ezzel nagyon sokan kísérleteztek, akár professzionális szinten is, például Koós Iván és Bródy Vera szintén ugyanezt a szemléletet képviselte.

- Létezik-e a mai bábszínházi szakmában Kós Lajosnak örököse?

- Én bábtörténészként elsősorban a 20. század elejével foglalkozom, olyan nagy rálátásom nincs, hogy komolyan hozzászóljak. Azt gondolom, hogy az egész bábszínházi szakma örökölt tőle. Egyrészt az, hogy megteremtette a második hivatalos bábszínházat, mindenképpen példaképpé teszi őt. Akik személyesen ismerték, biztosan rengeteget kaptak tőle. Az a fajta szemlélet, amit ő képviselt, nagyon sok bábművésznek örökségül szolgál a mai bábszínházi szakmában.

A "Kós Lajos 100" kiállítás megnyitószövege:

Kós Lajos (1924-2008)

Mi a báb? „Előttünk van egy megmunkált, formált textil, papír, de mikor a bábos kézbe veszi, belebújik, akkor a holt anyag életre kel. Él, beszél, táncol, örül és bánkódik, szeret és haragszik – élőlény, a maga törvényei szerint! Sajátos az élettere, viszonya a »kollégáival«, a tárgyakkal és az ember-színésszel is. A báb élete, cselekvései egy külön világot tárnak fel előttünk, amely pedig a lehetetlenség művészetének a világa. Egy hely, ahol minden megtörténhet, minden lehetetlen lehetségessé válik.” – írta Kós Lajos, a számtalanszor feltett kérdésre válaszolva, nyolcvan évesen.

A (báb)történész rémálma az a feladat, amikor arra kérik, hogy egy hat évtizedes szakmai utat, életművet másfél-két oldalban foglaljon össze. Főleg, ha az illető nem elégedett meg egyféle pályával, nem csak bábjátékos, vagy rendező vagy színházcsináló vagy tervező volt – hanem mindez egyszerre. Kós Lajos pont ez a bábösszművész, így csak néhány pillanatot emelhetünk ki a többkötetnyi alkotómunkából.

Évszámok Kós Lajos életéből: ami miatt itt vagyunk, 100 éve, december 19-én született Budapesten. 1943-tól a Képzőművészeti Főiskolán tanult festőművésznek, majd grafikusnak. 1947-ben találkozott a bábművészettel, a talán maga sem gondolta, hogy ez lesz a hivatása. Tanfolyamot végzett, majd kultúrautón bábszínészként is kipróbálta magát. 1951-től a Népművészeti Intézet munkatársa volt, bábcsoportok szakfelügyelője, tanfolyamok vezetője. 1954-ben az Intézet Bábstúdiójában rendezett először, ekkoriban készültek első bábtervei is. 1961-ben felkérték, hogy vezesse a pécsi bábcsoportot. ’63-ban már fesztivált szerveztek, megteremtve a pécsi nemzetközi felnőtt bábfesztiválok alapjait. ’64-ben a bábegyüttes megtalálta nevét: Bóbita. Karlovy Vary-ban bemutatkoztak a külföldi közönségnek is. ’65-ben először nyerték meg a Ki mit tud?-ot, majd még kétszer. „Kezdettől a felnőtteknek akartam játszani. Ha nincs a tévé Ki mit tud?-vetélkedője, meg az ott elért sikerünk, akkor nem ment volna. De az ott bemutatott etűdjeimmel polgárjogot szerzett a báb mint felnőtt műfaj.” Kézpantomim, tárgyjáték, zenére épülő szöveg nélküli előadások születtek. A társszerzők többek között Bartók, Kodály, Muszorgszkij, Bach. És Gershwin, a Beatles és a Pink Floyd. „Mozgásképes muzsikát kerestem, programzenéket, amelyek kiválóak a báb kínálta látványhoz, szépséghez, harmóniához” – nyilatkozta. A zenével felfedezetett bábszínházi összművészetet prózában is megtalálta Mészöly Miklós Emberkéjében vagy Balázs Béla bábdarabjaiban. Mindebből megteremtődött a Bóbita-stílus.

A következő korszakhatár: 1981. A Bóbita az ország második hivatalos bábszínháza lett. 1989-ben Kós Lajos nyugdíjba vonult. „Nem leszek nyugdíjas... Se horgász, se más. (…) S mivel az alkotómunkát nem lehet nem folytatni, nekiláthatok néhány kikristályosodott elképzelésem megvalósításának.” És megkezdődött az országjárás, rendezett Egerben, Győrben, Szombathelyen. A Bóbita és a bábszínházi szakma időről időre megünnepelte kerek születésnapjait, 2008 januárja óta már nélküle.

És bár a felnőtt előadások tették nemzetközi hírűvé a Bóbitát, a gyermekelőadások ugyanazzal a szemlélettel és hittel készültek. Nekik szóló műsorpolitikájáról így írt a kezdetekkor: „A bábszínházak egy része még nem értette meg, hogy a Hófehérke és a hét törpe, a Jancsi és Juliska, már nem időszerűek, túlhaladta őket a kor. (…) a kicsiknek nem a herceg vagy a jó tündér eljövetelében kell bízni, mint a Grimm mesében a királylány, hanem mint a szép magyar népmesékben, és a modern mesében (…) is, a saját eszességükben, furfangjukban, leleményességükben.” Nem is lett Hófehérke, csak húsz évvel később. Lett helyette Citromka, a malac Tarbay Edétől műanyag palacktesttel és átlátszó plasztik cukorszóró fejjel vagy Aranytojás Pákolitz Istvántól kosár és partvisfejű, palackmosó kezű figurákkal: új, kísérletező, merész látványvilággal. Szinte minden korabeli kritikus ámulva csodálkozott rá szokatlan ötleteire. Stilizált figuráit a mozdulat, a játék, a gesztus – és a nézői fantázia egészítette ki tökéletessé.

Mi volt mégis az igazi siker? A többször is elmesélt a történetet szerint: „A legnagyobb sikerük az volt, amikor a nézőtéren egy csöppség megszólalt: - Apu, ki kell menni... Az apa fölállt, ki akarta vinni a kisfiút, de az elsírta magát: - Még ne ... Várjuk meg a végét... Szeretném tudni, mi lesz a kismalaccal.”

És az előadások mellett az életmű része a számos szakkönyv és a tanítás, amellyel tudását átadta.

Hogy mi volt a titka? Ezt talán egy kritikusa fogalmazta meg 1973-ban: „Kós merészen és kiapadhatatlan ötletekkel játszat színházat: bábost és bábot, színpadot, kelléket, világítást egyforma súllyal mozgat. Szinte résztvevői vagyunk az előadásnak, hatása alól nem szabadulhatunk. A kezdetben laza szövésű epizódok határozott irányba rendeződnek, a mozgás felgyorsul, majd az előadás végéinek felkiáltójele után szemünk láttára szedik szét a színpadot, rakják össze a kellékeket. Csak játék volt. Bábszínház.”