Már majdnem kigurulunk autóval a városból, amikor odaérünk a színház épületéhez. Közelében található az egykori Mecsekérc épülete, előtte az Ércbányász Szobra, szemben vele a bányászok egyik kedvelt szórakozóhelye az Olympia szebb időket is megélt tömbje. A bányászoknak épült művelődési házban ma színház működik, a Pécsi Harmadik Színház. A sok munkával és hozzáértéssel átalakított épület tökéletesen megfelel az előadások céljára, mintegy 200 fős nézőterén ritkán marad üresen szék. Különleges atmoszférájú előadásai semmihez sem foghatók, fővárosi színművészek  szerint is különös kapcsolat jön létre a társulat és a nézők között.
Keveset hallani felőlük, kicsit messze vannak a városközponttól. Mindenesetre én kíváncsi vagyok rájuk. Vincze János ügyvezető igazgatóval beszélgetek irodájában a színházról, a darabokról, nézőkről és még sok egyébről.

-    Bár az évad derekán járunk azért hadd kérdezzem meg, milyen elvek alapján épült fel a műsorterv?
-    Hagyományosnak mondható, hogy a műsor a saját és a befogadott társulatok produkcióiból áll. A saját előadások mellett - amelyből általában 2-3 szokott lenni egy évadban – az egyik kortárs magyar szerző művének színpadra állítása, illetve gyermekszínházi előadások is jellemzik színházunkat. Ilyen idén a Csizmás Kandúr, amely nagy érdeklődés mellett megy és a Game Over című előadásunk, amely egy magyar szerzőpáros musicalje, szintén jelentős az érdeklődés iránta. Tavasszal lesz Örkény bemutatónk, amely „E kor nekünk szülőnk és megölőnk” címmel megy majd, a sajátossága, hogy a darab a szerző drámáiból, egyperceseiből, írásaiból összeállított válogatást tár elénk.

-    Jellemző a színházra, hogy szívesen nyúlnak Örkény műveihez?
-    Teljes mértékben jellemző, játszottuk például a Tóthékat, vagy a Macskajátékot, melyeket én rendeztem is. Nagyon szeretem Örkényt, mert szinte minden műve kollektív nemzeti önvizsgálat, közös megrendüléseink színpadi ábrázolása. Ugyanakkor ő olyan szerző, aki nagyon igényesen használja a magyar nyelvet, rengeteg a humor és az irónia a műveiben, de ezek nem felszínes megnyilvánulások, sokszor ellenpontozza vele a tragikumot, amely szintén fellelhető alkotásaiban.
Egyébként már a kilencvenes évek közepén, amikor hivatásos színházzá alakultunk gondoltunk arra, hogy felvegyük az író nevét, de az önkormányzat akkor nem járult hozzá, közben Budapesten Mácsay Pál megalakította az Örkény Színházat, így végleg le kellett mondanunk a jeles szerző nevéről. Pedig az örökösökkel már egyeztettem is, hozzájárultak, hogy színházunk felvegye Örkény István nevét. No, mindegy ezen már kár keseregni, így alakult. Mindenesetre mi mindent megteszünk, hogy méltó emléket állítsunk a mesternek. Talán látta befelé jövet, hogy az épület oldalán egy nagy 100-as felirat látható, amellyel jelezni kívántuk, hogy idén április 12-én lenne Örkény 100 éves. A szerző egyébként alapjaiban változtatta meg a magyar színjátszást és a drámairodalmat, hiszen a múlt század hatvanas, hetvenes éveiben adott egy olyan lökést nekik, amellyel a modernitás felé fordította azokat. Visszatérve egy kicsit a műsortervre, tehát az összekötő kapocs, amely a mostani évadot összefűzi, maga Örkény, az ő művei, melyek közül havonta színpadra állítunk egyet. Hamarosan, februárba játsszuk a Tótékat, amely hosszú ideje műsoron van, ezt egy kicsit a pécsi diákok miatt is ebben az időpontban tűzzük műsorra, hiszen az érettségik is hamarosan elkezdődnek, amúgy kötelező olvasmány is. Egyébként éppen ez a mű az, amellyel a legjobban lehet Örkény zsenialitását szemléltetni, én is többször rendeztem már, mindig más és más felfogásban, de egyszerűen nem lehet kimeríteni. Határtalanul sok értelmezése van, és minden időben üzen valamit nekünk, ettől csodálatos. Amíg a világban lesznek diktátorok, addig lehetőségünk lesz arra, hogy görbe tükröt mutassunk nekik a Tótékkal. Nem csak a katonai diktátorokról van szó, hanem azokról a "mikro zsarnokságokról", melyek mindennapjainkra ráépülnek és körülvesznek bennünket, akár családon belül, vagy egy munkahelyen is. A mostani, általam rendezett előadás szereplőit leszűkítettem a Tót családra, mindössze öten játszanak benne az őrnaggyal és a postással együtt. Sokan a 2007-es előadásban politikai felhangot véltek felfedezni, bizonyára most is lesz, aki felszisszen, pedig szó nincs aktuálpolitizlásról! Egyszerűen egy jelenséget ábrázolunk, ami úgy tűnik örök és létezik különböző kurzusoktól függetlenül, talán ennek köszönhető, hogy a művet a világ számos pontján színpadra állították és mindenhol pontosan értik a nézők, hogy mit üzen nekik a magyar szerző.

-    Ön szerint merre megy a mai színjátszás hazánkban? Milyen irányzatot követnek?
-    Ismét azt látom, hogy az öncélú szórakoztatás funkciója lép előre. Éppen a Pécsi Harmadik Színház az, amelyik ennek ellenébe próbál tenni és létezni, mi inkább azt szeretnénk, ha a néző szembesülne azzal a világgal, ami körülveszi – természetesen a színjátszás eszközeivel. Nem kívánunk l'art pour l'art színházat sem működtetni, szeretnénk a nézőinket elgondolkodtatni, szembesíteni a világgal, és ha kell, felrázni őket. Nem csinálunk semmi különlegeset, ha csak nem számítjuk ide azt a tényt, hogy a vidéki városok közül Pécsett van egyedül két színház. Persze ne tekintsük ezt sem kiváltságnak, Budapesten is sok színház működik. Pécs nemrég nevezte el magát a kultúra városának, ami igaz is, ráadásul kulturális főváros is volt nemrég, ezért nagyon helyénvaló, hogy gazdag színházi kínálattal bír.

-    A színház kapcsolatokat ápol határainkon túli színházakkal is. Honnan jött az ötlet?
-    Az EKF egyik eleme volt a „Határtalan város, határtalan színház” elnevezésű projekt. Ennek kapcsán hívtunk meg külföldi magyar produkciókat. Nos, ez nem állt meg, 2010 után is működött, például a beregszásziakat, vagy a felvidéki Árgyélus Színházat is vendégül láttuk. Utóbbi már 15 előadást megélt darabot játszik a falaink között, a darab címe – Az élet és halál vize. Tavasszal a nagy érdeklődésre való tekintettel újabb öt előadásra hívjuk őket és már a következő szezonra is leszerződtünk velük, mivel olyan egyedülálló, interaktív műsort csinálnak, amely a gyerekeken kívül a pedagógusok tetszését is elnyerte. Egyébként nagyon fontosnak tartom a városon belül is, hogy a színházi produkciók egymásra épüljenek, kiegészítsék egymást. Mi nem tudunk olyan nagyszabású produkciót színpadra vinni, mint a Pécsi Nemzeti Színházban most futó Dzsungel Könyve. A mi lehetőségeink sokkal inkább arra tesznek minket alkalmassá, hogy éppen az ilyen interaktív, beszélgetős, a nevelési, oktatási célokkal összhangban álló előadásokat részesítsük előnyben. Ezen kívül szívesen elmegyünk az úgynevezett „vers színházzal” templomokba, ahol Pilinszky összeállítást adunk elő, vagy megyünk középiskolákba Babits verseivel. Már a görög színjátszásban is fontos volt az előadások fórum jellege, ahol az emberek találkozhattak.
Most úgy érzem sokkal inkább oktatni, nevelni, szembesíteni kell, mi ehhez keresünk darabokat és ehhez várjuk a közönséget.